„Tomislav Nikolić eleven emlékműve egy olyan személynek, aki többféle nézetet képvisel ugyanazon téma tekintetében, és meggyőződései annyira széles skálán mozognak, hogy lehetetlen logikailag összekötni őket. Az emlékművekről, legyenek akár elevenek, akár nem, ritkán visel bárki is gondot. Az emlékműveket ledöntik. Minél inkább eltávolodunk tőlük, annál apróbbra zsugorodnak, míg végül el nem tűnnek. Az emberekkel ez éppen fordítva van: minél jobban megközelítjük őket, annál jobban eltörpülnek” – olvasható annak a 2013-ban megjelentetett kiadványnak a bevezetőjében, amellyel a szerző elmondása szerint az volt a cél, hogy közelebb hozza Tomislav Nikolić államfőt azokhoz, akik megválasztották.
A radikális és a haladó Nikolić több mint két évtizeden át elhangzó nyilatkozatait csokorba gyűjtő kötet szerzőjének fejtegetése több tekintetben is beteljesült: Tomislav Nikolić eddigi államfőt valóban „ledöntötték”, méghozzá éppen azok, akik korábban piedesztálra emelték, illetve hatalomra juttatták, és Tomislav Nikolić, ha eleven emlékművé nem is avanzsált, szimbólummá azonban mindenféleképpen. Azoknak a szimbólumává vált, akik miatt a fiatalok – és a kevésbé fiatalok – szinte menekülve hagyják el az országot, és olykor értelmiségiként, diplomásként raktári munkásként dolgoznak valamelyik nyugati országban. Tomislav Nikolićnak sem oklevélre, sem tudásra, sem kimagasló erkölcsi attitűdökre nem volt szüksége ahhoz, hogy érvényesüljön, munkája legyen, az ország legmagasabb rangú képviseleti szervének legyen a tagja, végül pedig elfoglalja az államfői tisztséget. Politikai pályafutásának csupán annyi előfeltétele volt, hogy ne legyen annyira szilárd a gerince, no meg az, hogy ügyesen taktikázzon és tudja, hogy mikor éri meg a szélsőséges eszméket meglovagolni és mikor előnyösebb átszállni a haladó kengyellel felszerelt lóra.
Tomislav Nikolić ötéves államelnöki mandátumával kapcsolatban két pozitív dolgot lehet kiemelni: elődjével, Boris Tadićtyal ellenben, tiszteletben tartotta alkotmányos hatásköreit, és nem próbálta kisajátítani a kormányfői tisztséget. Emellett rászánta magát a Szerbiában addig soha nem látott és egy balkáni politikus részéről szinte elképzelhetetlennek tartott lépésre: tisztségre lépését követően lemondott pártelnöki tisztségéről – később kiderült, hogy politikai pályafutása jövőjének szempontjából rosszul döntött, mivel Aleksandar Vučićnak esze ágában sincsen „visszaadni” Nikolićnak a párt kormányrúdját, a tagság pedig a jól bevett szokásnak megfelelően a mindenkori vezért támogatja.
A pozitívumok listája ezzel véget is ért. Az eddigi államelnök elsősorban meggondolatlan nyilatkozatai és afférjai tekintetében hagy nyomot a szerbiai politikai élet nagykönyvének lapjain. Bár a gunyoros sajtófelhang miatt úgy tűnt, hogy Nikolić mást sem csinált az öt év alatt, mint állami kitüntetéseket osztogatott, a többpárti rendszer bevezetése óta tisztségen lévő elnökök némelyike jócskán megelőzte: Vojislav Koštunica három év alatt 3105, Svetozar Marović, Szerbia és Montenegró Államszövetségének elnöke pedig 1695 kitüntetést ítélt oda. Bár 1210 kitüntetéssel Nikolić csak harmadik ebben a felsorolásban, tekintettel egyes kitüntetettekre, nemcsak értelmetlenné tette az állami kitüntetés intézményét, hanem még gúnyt is űzött abból. Állami kitüntetést kapott Ljubiša Diković vezérkari főnök, akinek „korábbi munkásságával” kapcsolatban a belgrádi Humanitárius Jogi Alap írásos dokumentumok, bizonyítékok tömkelegét mutatta be. A hivatalos katonai és rendőrségi iratokra, tanúvallomásokra, kórbonctani jelentésekre és szerbiai rendőrök, illetve katonák a hágai törvényszék előtt elhangzó vallomásaira támaszkodó dokumentumokból kiderült, hogy a valamikori Jugoszláv Hadsereg 37. motorizált brigádja, Ljubiša Diković parancsnoksága alatt 1999 áprilisa és májusa között háborús gaztetteket követett el több koszovói faluban. Smilja Avramov nemzetközi jogász, aki a kilencvenes években tagja volt annak a „szakértői csoportnak”, amely egyebek mellett a miloševići politika és a Nagy-Szerbia projektum megvalósítását segítő jogi keretet dolgozta ki, szintén Nikolić kitüntetettjeinek egyike, ugyanúgy, mint a háborús bűncselekményekkel, népirtással, emberiesség-ellenes bűncselekményekkel, tömeges nemi erőszakkal, üldöztetéssel vádolt szudáni államfő, Omar al-Bashir, de Azerbajdzsán államfőjének manökenalkatú és szép arcú fiatal felesége is hazavihette a szerb államfő kitüntetését.
Amikor éppen nem kitüntetéseket osztogatott, meggondolatlan nyilatkozataival és megnyilvánulásaival került a sajtó hasábjaira. Belgrádban „lesárgázta” Kína miniszterelnökét, szinte erőszakkal osztogatott puszikat Kolinda Grabar Kitarović horvát államfőnek, a kragujevaci őssejtbank alapkövének elhelyezésekor kifejtette, hogy „ez és az ehhez hasonló intézmények őrzik meg a szerb nemzet legszebb és legjobb tulajdonságait”, „nem kapott vonalat a közösségi oldalakon”, a Szerbiai Nemzeti Könyvtár egyik hagyományos ünnepségén pedig közölte, hogy amíg a köszöntőbeszédek zenei aláfestését hallgatta, eszébe jutott, hogy a Szerbiai Nemzeti Könyvtárnak és a Szerb Nemzeti Banknak ugyanaz a rövidítése, NBS.
Váltig bizonygatta és bizonygatja, hogy szülőfalujában, Bajčetinában, 130 ezer dináros fizetéséből építtetett templomot. Sajtóértesülések szerint az épület kivitelezéséhez legalább egymillió euróra volt szükség. Családtagjai és rokonságának egy része diplomata útlevelet kapott, feleségének jótékonysági alapjával kapcsolatban pedig visszaélések gyanúja merült fel. Vojislav Šešelj nemrégiben azt állította, hogy a 2008-as köztársasági parlamenti választásokat megelőzően Stanko Subotić ellentmondásos hírű üzletember egymillió eurót fizetett a Szerb Radikális Pártnak, Nikolić viszont „zsebre tette a pénzt”, a radikálisok kampányát pedig hitelből pénzelte. A kragujevaci ellenzéki pártok két évvel ezelőtt azt állították, hogy amióta Nikolić az elnöki tisztségre lépett, családjának vagyona egyre gyarapszik, és ingatlanjaik értéke már meghaladja az 1,2 millió eurót.
Tomislav Nikolić 1952-ben Kragujevacon született. Középiskolai tanulmányait követőn a Belgrádi Egyetem Jogi Karára iratkozott, tanulmányait azonban nem fejezte be. 2006-ban az újvidéki Gazdasági Akadémia Menedzsment Karán diplomázott. Egy oknyomozó projektum keretében újságírók csoportja megpróbálta felkutatni Nikolić diplomáját a szóban forgó magánegyetemen, igyekezetük azonban nem járt sikerrel. Az intézményben azt nyilatkozták, hogy nem is volt soha a hallgatójuk. Miután elfoglalta az államfői tisztséget, a diploma is előkerült, és az egyetem be is mutatta azt a sajtónak.
Politikai pályafutását a kragujevaci Népi Radikális Pártban kezdte. Ez a párt később beleolvadt a Szerb Radikális Pártba, Nikolić pedig elnyerte az alelnöki tisztséget. 1992 óta a Szerbiai Képviselőház minden egyes összetételében parlamenti képviselő volt. 1998 márciusában megválasztották a kormány alelnökévé. 2007-ben öt napig volt a köztársasági parlament elnöke. Aleksandar Vučićtyal karöltve 2008 szeptemberében megalakította a Szerb Haladó Pártot.
