A legnépszerűbb televíziós műsorvezetők között tartják számon ma Magyarországon Gundel Takács Gábort. Annak ellenére, hogy nem szerepel nap mint nap a bulvársajtóban. A névjegykártyáján a neve alatt nem szerepel semmilyen meghatározás, sőt köztudottan ő maga is bajban van, amikor valahol a foglalkozásrovatot kell kitöltenie. Az önmeghatározás azonban csupán azért nehéz, mert rengeteg dologgal foglalkozott már: dolgozott segédmunkásként, színházi díszítőként, a televízióban ügyelőként, majd előbb sportriporterként, később rádiós műsorvezetőként is bizonyított. Néhány évvel ezelőtt még a TV2 népszerű műsorait vezette, aztán visszatért a Magyar Televízióhoz, ahol nemcsak kvízmesterként számítottak rá, hanem rangos sportesemények kommentátoraként is, aminek köszönhetően nemcsak anyacsatornájához térhetett vissza, hanem régi nagy szerelméhez, a sporthoz is. Kreatív műsorvezetői stílusának és sajátos humorának köszönhetően azonban egyéb feladatokat is gyakran bíz rá a csatorna, köztük például A dal című műsor házigazdájának szerepét is, amelyben most újra láthatják a nézők.
Gundel Takács Gábor 1964. augusztus 27-én született Takács Ervin és Gundel Márta gyermekeként, a híres Gundel Károly leszármazottjaként. Kevesen tudják róla, hogy eredetileg színész akart lenni, dolgozott ácsként, segédmunkásként, színházi díszítőként, a televízió sportosztályán pedig ügyelőként, míg végül Vitray Tamás kezei alá került. Erről az időszakról egy korábban vele készített interjúban elmondta, ez egy olyan időszak volt az életében, amely rengeteg bizonytalansággal telt el, viszont nagyon-nagyon sok mindent megtanult. „Valóban a kétkezi melósok közül indultam, ezért pontosan tudom, hogy milyen az, amikor esőben, sárban az embernek fel kell másznia egy tetőre, és ott kell dolgoznia, ahogyan azt is, milyen az, amikor tizenöt-tizenhat órát dolgozik valaki egy színházban mint díszletmunkás. De azt gondolom, hogy ezek a tapasztalatok alapvetően mind a mai napig nagyon sokat jelentenek számomra, sokkal gazdagabb lettem általuk” – magyarázta, majd arra a kérdésre, hogyan derült ki, hogy mégsem a színészi pálya lesz az igazi, hozzátette, ha az ember sok éven át próbálkozik valamivel, akkor előbb-utóbb felismeri, hogy az már nem pusztán csak szerencse kérdése, hanem ott már valami másról is szó lehet. „Mind többet beszélgettem erről a témáról olyan emberekkel, akiknek adtam a szavára, és ők is azt mondták, nem biztos, hogy nekem ez az utam, nem biztos, hogy ezt kell csinálnom. Akkor én ezt elfogadtam, és ennek így utólag már nagyon örülök, mert most nem egy boldogtalan színész vagyok, hanem egy olyan ember, aki nagyon sok mindenben kipróbálhatja magát, azzal foglalkozhat, amit szeret, és talán azt is elmondhatja magáról, hogy sikereket ér el” – mondta egy helyütt, a sportriporteri munkájával kapcsolatban pedig egy másik nyilatkozatában a következőképpen fogalmazott: „A sportriporterség kezdetei tulajdonképpen a véletlennek köszönhetők, hiszen bár már korábban is dolgoztam a sportosztályon, nem gondoltam azt, hogy valaha is ezzel fogok majd foglalkozni, hiszen akkoriban még színészi pályára készültem. De amikor kiderült, mégsem a színészi pályára születtem, akkor hirdettek meg egy sportriporter-pályázatot. Mivel mindig is szerettem a sportot, magam is sportoltam, jelentkeztem. Így amit nagyon szerettem volna, a színészi pályát, azt az élet nem adta meg, de helyette valami mást meg egyszerűen az orrom alá dugott, és azt mondta, próbáljam meg. Megpróbáltam, és itt ragadtam.”
Gundel Takács Gábor soha sem tagadta, a televíziózáson kívül a rádiózás is meghatározó szerepet töltött be az életében. Talán sokan emlékeznek még rá, hogy évekkel ezelőtt olyan műsort készítettek Jakupcsek Gabriellával és Buza Sándorral, amelynek a hatása azóta is érezhető a rádiós műsorok struktúrájában, a Capuccinót. A rádiós berkekben eltöltött évek legnagyobb hozadékának saját bevallása szerint azt tartja, hogy ott minden élőben történik, és ezért minden az adott pillanatban születik meg. Ráadásul – mint egy helyütt mondta – a reggeli rádiózás rendkívül nyitott műfaj. Nagyon gyorsan alakulnak ki a beszédszituációk, ezért nagyon észen kell lenni, hiszen – ahogyan egy vele készült interjúban fogalmazott – a média hatalom, a maga pozitív és negatív értelmében egyaránt, ezért korántsem mindegy, hogy mikor mit mond az ember, milyen témára hogyan reagál. „Szerintem nincs még egy olyan szegmense az újságírásnak, amely annyira szabad lenne, mint a reggeli rádiózás, hiszen ha például este hallottunk valamiről, amit fontosnak tartottunk, akkor arról beszélgettünk, annak kapcsán kérdeztünk meg szakembereket, mindezt úgy, hogy közben senki sem cenzúrázta azt, amit mondunk. Ráadásul arra sem volt lehetőség, hogy bármit újra megcsináljunk, ezért amellett, hogy óriási felelősséggel járt, komoly szakmai odafigyelést is igényelt, de éppen emiatt volt fantasztikus időszak. Azt hiszem, hogy ez a szabad rádiózás olyan komoly szakmai tapasztalatokat hozott számomra, amelyeknek más területeken is hasznát tudom venni” – magyarázta.
A televíziós karrierjének fontos mérföldkövei voltak a különféle vetélkedők is, amelyek azért nagyon érdekesek számára, mert élőszerűen zajlanak, hiszen egy játékot nem nagyon lehet megismételni. „Ha egy játékos egy játékot lejátszik, azt már nem lehet visszacsinálni, mert ő már megmondta, megfejtette, megnyerte, és így tovább. Azt hiszem, éppen emiatt nagyon jó ritmus- és dramaturgiai érzék kell hozzá, valamint jókora empátia és emberismeret is. Azt szoktam mondani, hogy a vetélkedők olyanok, mint a dzsessz, amelyben meg van határozva, hogy milyen hangnemben kell játszani, hány ütemet lehet szólózni, de azon belül rendkívül nagy a szabadság és az improvizációs lehetőség. Ráadásul a vetélkedőkben nagyon sokfelé kell figyelni: az emberekre, a kamerákra, a kötelező feladatokra és még sok egyébre. Tehát nagyon összetett műfajról van szó, de nagyon szeretem, és élvezetesnek tartom” – magyarázta egy vele készült interjúban, majd arra a kérdésre, hogy ezek a dolgok szerinte tanulhatóak vagy ösztönösen kell működniük, hozzátette, részben ösztönösen működnek, részben tanulhatóak. „Azt szokták mondani, hogy tehetséges az, aki többet tud annál, mint amit megtanult. De tanulás nélkül a tehetség semmiképpen sem juthat kifejezésre. A szakmát minden körülmények között meg kell tanulni, és ha az ember ehhez hozzá tud tenni még valami pluszt, ami a tehetségéből fakad, akkor jöhet létre egy olyan produktum, amit a nézők szeretnek.”
Egy másik vele készült interjúban arról beszélt, nem részegíti meg a hirtelen jött siker, továbbra is az az ember, aki volt, és mindennap figyelmezteti magát, hogy nem különb a többi embernél pusztán azért, mert benne van a tévében. „Ha valaki elhiszi magáról, hogy ő különb, mint a többiek, akkor az emberileg csapdába esik, és az élete könnyen vakvágányra kerülhet. Mindig azt mondom, hogy én csak azért vagyok közismert ember, mert a munka, amit végzek, kamerák előtt zajlik, és így mások is látják. Ha a televízió szívműtéteket közvetítene, akkor a szívsebészek lennének ismertek. De mivel a televízió ezt nem teszi meg, ha este felszállok egy buszra, és ott áll mellettem valaki, aki aznap éppen életet mentett, akkor nekem arról fogalmam sincs. Márpedig az, hogy valaki megoperál egy szívet, sokkal-sokkal nagyobb dolog annál, mint hogy én levezetek egy vetélkedőt. Természetesen mindkettőnek megvan a felelőssége, de egészen másmilyen. Azt gondolom, hogy erről nem szabad megfeledkeznünk. Különben sem az az érték, ha valaki ismer, hanem az, ha valaki elismer, az pedig már egészen más kategóriát jelent” – fejtette ki, majd hozzátette, soha nem mérlegelte azt, hogy szerepelt-e eleget az újságokban, vagy sem, soha nem gondolkodott azon, hogy fel kellene-e hívnia egy újságírót, hogy írjon róla valamit. Mint mondta, ha felhívja valaki azzal, hogy mi történt vele az utóbbi időben, akkor azt elvből visszautasítja, viszont ha felhívja valaki, akivel értelmesen lehet beszélgetni, aki érdeklődik, akkor nagyon szívesen beszélget vele, tehát – ahogyan fogalmazott – nem csinált koncepciót abból, hogy senkinek nem nyilatkozik. Úgy véli, a szakmájával együtt jár, hogy az embereket érdekli, mi van vele, de bizonyos dolgokat nem hajlandó közzétenni, mert fontosnak tartja a magánszférája megőrzését. És ha már a magánszféránál tartunk, a bulvársajtó szerint két alkalommal házasodott, és mindkétszer ugyanazt a nőt vette el, de ebből csak az igaz, hogy a polgári és az egyházi esküvő között néhány hónap különbség volt. Három gyermeke van: Gergely, Anna és Bence, akik nyilvánvalóan sokkal fontosabbak számára a munkájánál, amellyel kapcsolatban fontosnak tartja a sokoldalúságot, hiszen azt vallja, az ember a hétköznapokban is sokféle dolgot csinál párhuzamosan, sportol, színházba jár, játszik, és ha ezt a munkájában is össze tudja hangolni, az szerinte nagyon jó dolog, éppen ezért szereti, ha változatos feladatai vannak, azt mondja, neki addig jó, amíg nem mondják, hogy válasszon, mi az, amivel foglalkozni akar. És talán éppen ez a szabadságérzés az, ami miatt a névjegykártyáján sem szerepel semmilyen meghatározás a neve alatt.
