Elnézem a mai kamaszokat: unott képpel merednek maguk elé, megbabonázva nyomkodják az okostelefonjaikat, bámulják a számítógép képernyőjét. Észre sem veszik, hogy körülöttük zajlik az élet, a tavaszból nyár lett, kizöldelltek a fák, csiripelnek a madarak, a fűben tücskök hegedülnek. A szüleik teszik a dolgukat, csak a késő délutáni órákban érkeznek haza. Félkész termékekből gyors ebédet rittyentenek, mindenki ott eszik, ahol épp van: a gyerek a szobában, a szülők a tévé előtt. A nagyszüleikkel ritkán nyílik alkalmuk találkozni, jó, ha időnként beszélnek velük telefonon. Nem állítom, hogy minden családban így van, de az esetek nagy részében igen.
Valamikor ez magától értetődő volt, ma ritkaságszámba megy.
Szomorú jelenség ez, hogy még a legközelebbi rokonok sem tartják a kapcsolatot. Nagymamáink korában a legtávolabbi rokonok is tudtak egymásról, ha csak évente egy levelet is váltottak a távolba szakadt édes-, első-, másod- vagy harmad-unokatestvérek, vagy ha csak falusi lakodalmak alkalmával vagy temetéseken futottak is össze. Mindenki mindenkivel beszélő viszonyban volt, közösen takarították be a kukoricát, disznótort ültek, arattak, szüreteltek. A rokon az rokon –, bármilyen távoli is –, a család az szent volt. Ma már a rokoni megnevezésekkel sem vagyunk tisztában...
De nem csak a családi kötelék volt más. Másként viszonyultak a tárgyakhoz is. Régen mindenre vigyáztak, eltették, hogy egyszer még jó lehet valamire. Ami elromlott, megjavították, a régi ruhát nem dobták ki, csak azért, mert divatjamúlt lett: ha elszakadt, szétdarabolták, beszegték portörlőrongynak, vagy kiskacsák, kismacskák alá tették puha melegítőnek. Feleslegesen nem pocsékoltak. Vétek volt ételt pazarolni, mindent fel lehetett dolgozni, a maradékot átalakítani. A savanyú tejből aludttej lett, a száraz kenyérből prézli, a tojáshéjból adalék a virág öntözővizéhez, ami a legtöbbször hordóban felfogott esővíz volt. A kekszes, kakaós, kávés bádogdobozok jó szolgálatot tettek (tesznek még ma is) tárolókként. Nem halmozták a dolgokat, sokkal tudatosabban éltek.
Minden más volt. A nyarak is. Mi, gyerekek az utcán játszottunk, locsolócsőből ittuk a vizet, sisak, térd- és könyékvédő nélkül pattantunk biciklinyeregbe, csatoltunk görkorcsolyát a cipőnkre. A fáról ettük az akácvirágot, faepret, cseresznyét, sárból ebédet „főztünk” a babáknak, a közeli játszótér lánchintáin pörögtünk, és biztosíték nélkül másztunk fel a fém vázra, egyesek a fára is. Reggeltől az esti rajzfilmig labdáztunk, gumiztunk, bújócskáztunk, ha megéheztünk, hazaugrottunk, de a szüleink akkor sem estek kétségbe, ha olykor kihagytuk az ebédet, mert helyette elmajszoltunk egy fagyit, amit talált pénzből vettünk, vagy valamelyik szomszédnéni palacsintát sütött nekünk. Azt tudták, hogy éhen nem halunk, és akkor sem esik bajunk, ha olykor egyedül maradunk otthon a lakásban.
Régen minden más volt. Mi azt szoktuk meg, abban nőttünk fel. És habár a változás sok jót is hozott az elmúlt években, gyakran és egyre inkább úgy érezzük, jó lenne visszatérni, a régi értékrendek szerint, egy nyugodtabb, békésebb világban élni, amikor még hittünk, bíztunk és reméltünk.
