„Minden eddiginél jobbak” – hallhattuk az elmúlt időszakban nem egyszer vezető politikusoktól akkor, amikor a gazdasági-pénzügyi eredményeket elemezték. Ha a polgárokat kérdezné valaki, nem biztos, hogy ennyire pozitív értékelést kapnánk. A nyugdíjemelést már megígérték, azzal párhuzamosan azonban az áram drágulását is kilátásba helyezték. Miša Brkić gazdasági elemzőt arról kérdeztük, melyik kijelentésnek mekkora a valóságalapja, s mire lenne szükség ahhoz, hogy a gazdaság valóban fellendüljön.
– A politikusoknak szokásuk az, hogy emelkedettebb hangnemben szólnak a polgárokhoz, szavazótáborukhoz, hogy egy olyan benyomást keltsenek: nagyon fontos és nagyon nagy munkát végeznek az országnak, a „népnek” az érdekében. Ha engem kérdeznének, én azt javasolnám számukra, hogy legyenek sokkal mérsékeltebbek ezekben a kijelentésekben. A gazdaság túlságosan is komoly téma ahhoz, hogy könnyedén játszadozzon vele valaki. A fizika törvényeivel ellentétben a gazdaság törvényei nem adnak mindig annyira kiszámítható eredményeket, s óvatossággal kell viszonyulnunk hozzájuk. Ezért kell óvatosnak lennünk akkor is, amikor a szerb gazdaságot, annak állapotát akarjuk szkennelni. Tény, hogy a helyzet némileg javult a szerb pénzügyek területén. Ezt valóban láthatja Szerbia első embere bársonyszékében ülve. Ha azonban két emelettel feljebb helyezné ezt a bársonyszéket, akkor még szélesebb látókört nyerne, s világossá válna számára, hogy a helyzet csöppet sem nevezhető olyan csodásnak, s hogy Szerbiát még mindig veszélyezteti a csődhelyzet bekövetkezése, nem javult még kellőképpen fel az ország vérképe.
Tudom, hogy amikor a politikusok arról beszélnek, hogy a helyzet jobb, mint valaha, annak a szándéka is beszél belőlük, hogy a polgárokat megerősítsék a megkezdett út folytatásában, hogy a nehéz döntések elfogadására bátorítsák őket. Ez önmagában nem is rossz, hiszen másképp nem kerülhető el a csőd. Ez viszont csupán az első lépcsőfokot jelenti. Aki komoly politikusnak tartja magát, az a kötelességének kellene hogy érezze azt is: pontosan közölje az emberekkel, melyek is a fontos reformok, miből állnak. Néhányszor hallottam a miniszterelnököt arról beszélni, hogy a takarékosság csak egy szükséges rossz, amelyet most túl kell élnünk. Egyetértek ezzel, függetlenül attól, hogy a kormányfő szavai-e ezek, vagy valaki más írta le őket egy alkalmi beszédhez. Annak, aki komolyan gondolja Szerbia talpra állítását, nemcsak a fontos reformokat kell végrehajtania, hanem megfelelő vízióval kell rendelkeznie. Vízióval nem csupán arról, hogyan lehetne ma Szerbia modern európai állam, hanem arról is, hogy öt vagy tíz év múlva milyen lesz ez az Európa, s hogyan illeszkedhet abba be Szerbia.
Mennyire számítanak reálisnak azok az elképzelések, melyek szerint az év végéig emelik, vagyis visszaállítják a korábbi szintre a nyugdíjakat és a közszféra béreit? Mennyire lenne okos megtenni most egy ilyen lépést?
– Lehetetlen megtenni egy ilyen lépést. Szerbiában erről még a meglehetősen nagy hatalommal rendelkező miniszterelnök sem dönthet a Nemzetközi Valutaalapnak a belegyezése, aláírása nélkül. Szerbia arra kötelezte el magát, hogy a közpénzek kezeléséről, az azokat érintő minden további lépésről előbb konzultálni fog ezzel a nemzetközi pénzintézettel. Az a vélemény, hogy a szóban forgó növelést nem lehet sem az idén, sem jövőre végrehajtani. Hatalmas megtakarításokat kellene eszközölni a költségvetésben ahhoz, hogy egy ilyen lépést meg lehessen tenni, úgy gondolom, ennek az esélye szinte a nullával egyenlő. Szerintem a nyugdíjemelések vagy a villanyáram árának emelése körüli zaj inkább csak azt a célt szolgálja, hogy eltakarja a szégyent, melyet a valutaalap biztosan lát, történetesen, hogy a beígért valódi reformokból vajmi keveset hajtott végre az állam. Szerbia megállapodott ugyanis a társadalmi tulajdonjog megszüntetéséről, a közvállalatok privatizálásáról, illetve azok helyzetének rendezéséről. A tavaly elfogadott új magánosítási törvény is előírja, hogy az év végéig meg kell szűnnie a társadalmi tulajdonjognak. A jogszabály meghozását követően viszont nagyon keveset tettek meg ennek érdekében, szinte semmi sem történt annak a bizonyos 512 vállalatnak a magánosítása terén, szinte semmi sem történt az átszervezés alatt álló 176 vállalat ügyében.
Hogyan kell értelmeznünk akkor a szóban forgó ígéreteket?
– A béremelésekről, áramdrágulásokról szóló kijelentések mind az el nem végzett munka eltitkolását szolgálják. A nagy állami közvállalatok helyzetének rendezésében sem haladtunk igazán előre. A villanygazdaságban beindult egy, a Világbankkal közösen végzett átszervezési folyamat, de a vasútvállalat gondjai máig rendezetlenek. Megoldásra várnak olyan egykor hangzatosnak számító névvel rendelkező cégek is, mint a Galenika, a Magnohrom, a Bor, de beszélhetünk a vegyi üzemekről, például a nagykikindai MSK-ról is. Több tízezren dolgoznak ezekben a vállalatokban, melyek iránt, szemmel láthatóan, nincs nagy érdeklődés. Elhiszem, hogy nem könnyű a miniszterelnöknek közölni: ezek a munkások minden valószínűség szerint munkahely nélkül fognak maradni. Nem csak erről van azonban szó. Folytatódni látszik a korábbi felkészületlenség, a hajlandóság hiánya a problémarendezés terén. Ez sodort bennünket a csőd szélére. Mit sem ér a takarékosság, ha az állam nem meri vagy nem tudja megtenni a legfontosabb reformlépéseket. Egyelőre pedig igenis úgy látszik, nem alkalmas erre. Meglátjuk, hogyan tudja a kormány az év végéig rendezni ezeket a kérdéseket. A miniszterelnök azt mondta, külön-külön minden egyes cég számára megoldást fog keresni. Figyelembe véve, hogy eddig sem volt megoldás ezekre a gondokra, s figyelembe véve a kormány eddigi tempóját, attól félek, még mintegy ötven évig keresik majd a megfelelő megoldásokat.
Említést tett az áram megdrágulásáról. A Nemzetközi Valutaalap elvár egy ilyen lépést, a miniszterek igyekeznek cáfolni, hogy nagy lesz az áremelkedés. Milyen végkifejlet várható?
– Az áram éppen olyan termék, olyan áru, mint a többi. Képzeljük el a szerbiai áramfejlesztőket magánvállalatként. Foglalkoznának-e ezzel a munkával akkor is, ha abból semmi profitot sem tudnának maguknak szavatolni? Persze, hogy abbahagynák. Felmerül a kérdés: miért állít elő az állam olcsó áramot, s veri magát adósságokba, okoz magának veszteségeket? A válasz egyszerű: azért, hogy a szavazóknak kedveskedjen. Felmerül itt egy újabb kérdés: miért kell kedveskedni azoknak a szavazóknak, akik egész télen melegítik fedett medencéiket a dedinjei villáikban? Számukra is olcsó az áram. Miért kell egyforma áron adni az áramot azoknak is, akik szociális segélyből élnek, s azoknak is, akik a villáikat fűtik azzal? Ezekre a kérdésekre kellene az államnak válaszolnia. Éppen ezeket a kérdéseket feszegeti a valutaalap is. A szociális különbségek figyelembe vételét követeli, azt, hogy a kevés pénzzel rendelkezők alacsony áron jussanak hozzá ehhez az energiához, a többiek viszont piaci feltételeknek megfelelő árat fizessenek érte. Az államnak viszont mindez nem felel meg, mert végül többen lesznek azok, akik ma indokolatlanul fizetnek alacsony árat. Ez egyszersmind kevesebb szavazatot jelent a kormánypártoknak a következő választásokon. A szerb kormány és a korábbi szerb kormányok mindegyike gazdasági bűnözést folytat, folytatott. Egy állam villanygazdasági rendszerének ilyen mértékű tönkretétele, mint amilyet hazánkban láthattunk az elmúlt időszakban, komoly bűnvádi feljelentést tenne indokolttá. Így nem lehet megvédeni sem a szegényeket, sem a nemzeti érdekeket. Csak abban reménykedhetünk, hogy a valutaalapnak sikerül mihamarabb leállítani ezt a populista kalandozást, mely már évtizedek óta folyik ebben az országban.
