Nemrégen a Világgazdasági Fórum felmérést készített arról, hogy a világ 142 országában mekkora védettséget élveznek a kisrészvényesek. Az eredmény – számunkra – megdöbbentő. Szerbia ugyanis ezen a listán a 140. helyet foglalja el, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szóban forgó értékpapír-tulajdonosok semmilyen védelemre sem számíthatnak. Ezek között legtöbb olyan ember található, aki (társadalmi tulajdonú) vállalatában ledolgozott több évtizedet, majd amikor az Európai Unió gyakorlatilag rákényszerítette az ország vezetését az állami cégek eladására, a munkások részvényeket kaptak, de sok helyen ezekkel a papírokkal nem igazán tudnak mit kezdeni. Az új, többségi tulajdonosok ugyanis, olykor burkoltan, de leginkább nyíltan mindent megtettek annak érdekében, hogy rajtuk kívül senki ne húzzon hasznot a cég gazdálkodásából. Az elmúlt években gyakran hallhattuk, olvashattuk, hogy a vállalat ügyvezetése szándékosan csődbe vitte a gyárat, a felszámolás folyamán pedig kiderült, hogy nem maradt semmi értékes. A tulajdonos ugyanis, különféle trükkökkel, mindent elvitt, vagy eladott, s ezzel kijátszotta az embereket.
A helyzet ellentmondása, hogy az idevágó törvények csaknem minden szempontból megfelelnek a nemzetközi követelményeknek, vagyis teljes védettséget nyújta(ná)nak a „kicsiknek” – ha azokat az állam alkalmazná.
Az erre vonatkozó törvények azt is egyértelműen kimondják, hogy a részvényesek, tekintet nélkül értékpapírjaik mennyiségére, bármikor belenézhetnek az ügyvitelbe, ellenőrizhetik az ügyvezetés tevékenységét. A gyakorlatban ez úgy áll, hogy akinek nincs legalább 25 százalékos részvénycsomagja, azt az igazgató, aki – természetesen – a „legnagyobbak” érdekeit védi, a lényeges adatok közelébe sem engedi. Teszi mindezt annak ellenére is, hogy az egykori és jelenlegi dolgozók kezében van a részvények egyharmada, vagy kétötöde.
Az ilyen hozzáállás nem csupán Szerbiára jellemző, hiszen az átalakuló-félben levő országok mindegyikében fellelhető.
Hiba volna azonban általánosítani, hiszen egyes felmérések szerint Szerbiában is van négy-öt olyan cég, ahol teljes tisztelettel viseltetnek a kisrészvényesek iránt, s amint megtörténik a mögöttük levő esztendő gazdasági-pénzügyi tevékenységének felmérése, mindenki egyformán megkapja a haszonból az őt megillető részesedést.
Szakemberek szerint ezen az áldatlan helyzeten legkönnyebben az állam tudna változtatni. Csupán következetesen kellene alkalmaznia a hatályos törvényeket, és megfékezni azokat a domináns részvényeseket, akik a visszaéléseket elkövetik.
Ez azonban most már kissé megkésettnek tekinthető, hiszen már akkor el kellett volna kezdődnie, amikor dobra kerültek a társadalmi vállalatok. Az államnak azonban csupán az volt a lényeg, hogy az egykor talán éppen a munkások pénzén létrehozott és folyamatosan fejlesztett cégek eladásával pénzhez jusson, és betömjön néhány lyukat az államkasszának nevezett feneketlen zsákon.
Pedig sokkal jobban járna az ország, ha a kisrészvényesek biztonságban éreznék magukat, hiszen akkor azok a polgárok, akiknek még van bizonyos megtakarításuk, pénzüket nem a szalmazsákban, vagy bankszámlákon őriznék, hanem részvényeket vásárolnának, s ezzel, legalábbis bizonyos mértékben, mentesítenék a vállalatokat a méregdrága banki hitelek kényszerű használatától.
Ehhez azonban szakmai hozzáértésre, bölcs előrelátásra és nem populista handabandázásra van szükség.
