Mlađan Dinkić pénzügyminiszter, ha gazdasági-pénzügyi kérdésekről van szó, mintha a kormány szóvivője volna, lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy már csak karnyújtásra van a válságból való kilábalás, és az ország felvirágzására nem kell túl sokat várni. Ugyanakkor a statisztikai hivatal folyamatosan olyan adatokat közöl Szerbia eladósodottságáról, a költségvetés hiányáról és a közadósságról, hogy az ember megdöbben. Annak ellenére ugyanis, hogy a törvény az éves bruttó termelésértéknek 45 százalékában szabta meg az erre vonatkozó legfelső határt, ma már ennél 20 százalékkal „jobbak” vagyunk, s ha még egy viszonylag rövid ideig folytatjuk a külföldi kölcsönök felvételét, az ország egyéves teljes bevételére lesz szükség, ha – elméletileg – egyszerre vissza akarnánk fizetni.
A szakemberek és a kontárok (valamint a kormánytagok) szerint már az idén, és az elkövetkező esztendőkben is, évente 4,5 milliárd euróra lesz szükségünk a részletek és a kamat törlesztésére. Annyit azonban ez az ország – úgymond – félretenni nem tud. Újabb külföldi kunyerálásra lesz szükség, de a kincstári optimizmusából soha ki nem fogyó pénzügyminiszter azt állítja, hogy ennek ellenére eladósodottságunk csökkenni fog, hiszen azok a hitelek, amelyeket felveszünk, olcsóbbak a visszafizetendőknél.
Egyébként több hozzáértő közgazdász egybehangzóan állítja, hogy már az is hatalmas eredmény lenne, ha az ország adóssága az idén nem szárnyalná túl a már elért 65 százalékot, a pénzügyminiszter által emlegetett csökkenés pedig már a vágyálmok kategóriájába sorolható.
Természetesen – elméletileg – van lehetőség a közadósság radikális csökkentésére, de ahhoz az kell, hogy hatalmas pénzösszeg érkezzen a kormány folyószámlájára. Ez pedig úgy lehetséges, ha az ország vezetése dobra veri a még létező két óriási, dollármilliárdokat érő közvállalatot, a Telekomot vagy/és a villanygazdaságot. Egyéb eladnivalónk ugyanis már nincsen. Ha azonban ez megtörténne, a vezetésnek számolnia kellene azzal, hogy az új tulajdonos „átszervezi” a munkát, s az emberek tízezrei kerülhetnek az utcára. Annyi szakemberre és „szakemberre” ugyanis a privátnak nincs szüksége, amennyit a szóban forgó két közvállalat, igaz hatalmas veszteségek és az országos átlaghoz képest dupla fizetések árán, képes eltartani. Arról nem is szólva, hogy a választásokon győztes mindenkori pártok törölhetik szemüket-szájukat a jól fizető igazgatóbizottsági és egyéb állásoktól.
Az sem nevezhető biztató körülménynek, hogy az utóbbi hónapokban csökkent a forgalmi adóból származó bevétel, pedig ez a legnagyobb tétel a költségvetés bevételi oldalán. Márpedig, bizonyos körök szerint, ez az adóreform következmény, mivel a vállalkozásokat sújtó nagyobb állami terhek miatt bizonyos mértékben megtorpant a gazdasági tevékenység, csökkent az életszínvonal, visszaesett a fogyasztás, ennél fogva kisebb lett a megfizettetett forgalmi adó összege. Egyszóval: könnyen megeshet, hogy az adóreform többet ártott, mint használt.
Persze sokkal jobb lenne, ha valami módon fel tudnák lendíteni a gazdaságot, a közfogyasztást az ésszerű keretek közé szorítanák, s ezzel igyekeznének növelni az országos kassza bevételét.
Akkor talán elkerülhetnénk a görög forgatókönyv Szerbiában (is) történő kiteljesedését.
