Szinte nincs a világon olyan ország, ahol minden vállalat és vállalkozás saját erejéből képes volna talpon maradni. Elsősorban a nemzeti érdekűnek kikiáltott cégek és gazdasági ágak igyekeznek minél több pénzt kisajtolni a kincstárból, hiszen ezzel is biztosíthatják maguknak a folyamatos anyagi hátteret.
Hollandiában és Dániában például a mezőgazdaság kiemelt fontosságú ágazatnak számít, hiszen ennek a két országnak viszonylag kevés a megművelhető területe, élelmiszerre viszont nagy szükség van. Lévén, hogy az egyéb ágazatok erősek, nem jelent gondot évente hathatósan „odafigyelni” az agrárium érdekeire.
A még mindig tartó világgazdasági válság kezdetén az amerikai szenátus szinte ellenvetés nélkül megszavazta a bajba jutott bankok feltőkésítését, hiszen elsősorban az USA gazdasága (és nem utolsósorban a hírneve) forgott kockán. Akkor és ott annyi pénzt pumpáltak néhány biztosítótársaságba, amennyit nálunk év(tized)ek óta nem látott az állami költségvetés.
Persze, mi is igyekezünk lépést tartani a világgal. Minden évben, a mi körülményeinkhez képest, hatalmas összeg ömlik át a büdzséből a vasutakhoz. Pontosabban, 16 milliárd dinárra volt tavaly szükség arra, hogy ne álljanak le a vonatok. Ennek ellenére az említett közvállalat tulajdonában levő eszközök olyan állapotban vannak, hogy a világ nyolcadik csodája lenne, ha nem termelnének veszteséget. Más(?) lapra tartozik, hogy ugyanennél a cégnél a nemrégen kinevezett új igazgató olyan pazarlást fedezett fel, hogy megáll az ember esze. Amint az első, természetesen felületes, vizsgálatok kimutatták, a 170 vállalati autóval azt csináltak a megbízott vezetők, amit akartak. Például kiderült az is, hogy az egyik vezető beosztású egyén délutánonként feldobta a kocsi tetejére a Taxi táblát és minden ellenőrzés nélkül fuvarozott, amivel nem kevés mellékest hozott össze magának. Természetesen, a vállalat üzemanyagával.
Az már csak hab a tortán, hogy a korábbi vezérigazgató szinte oda sem figyelve írta alá a vendéglői számlákat, s nem kevesebb mint 100 millió dinárt prédált el az adófizetők pénzéből.
Ugyancsak nemrégen került a nyilvánosság elé a villanygazdaság szinte ultimátumszerű követelése, hogy az állam vagy biztosít a cégnek 300 millió eurót (garanciavállalás, kölcsön, vagy vissza nem térítendő segély formájában), vagy a jövő hónapban kénytelenek lesznek csődöt jelenteni. Azt azonban mélyen titkolják a jobb sorsra érdemes polgároktól, hogy a fizetésük megközelíti a fejlett országok szintjét, kinnlevőségük pedig immár elérte az egymilliárd eurót. Aminek a behajtása érdekében vajmi keveset tettek.
Hasonló helyzetben van a Slobodan Milošević egykori tájékoztatási minisztere által vezetett Szerbiai Rádió és Televízió is. Nekik is sürgősen 30 millió euróra van szükségük, különben megszűnnek létezni. Ezzel együtt az előfizetést a polgároknak mindössze 30 százaléka hajlandó havonta befizetni. Nagy kérdés, hogy vajon miért? A válasz többrétű: az egyre laposodó életszínvonal, másrészt az „ismétlés ismétlés hátán” műsorok nézettségének zuhanásszerű csökkenése. Arról nem is szólva, hogy a 4000 „dolgozó” közül – saját bevallásuk szerint – egynegyed része teljesen felesleges.
A fentebb említett problémákat régen kihasználatlan belső tartalékoknak nevezték a politikusok. Most sehogyan sem. És az arra illetékesek nem is foglalkoznak ezekkel a gondokkal.
Nem tudni, hogy a folyamatosan veszteséges, de irigylésre méltó fizetéseket osztó vállalatok vezetői, akik pártjuk (fél)kegyelméből kerültek az adott posztra, hol élnek? Nem látják Szerbia valós helyzetét? Úgy tűnik, nem is érdekli őket.
Szerintük az államkassza mindent elbír.
