Szinte nem múlik el nap, hogy vezető politikusaink ne említenék az EU-tagságunkra vonatkozó tárgyalások megkezdésének lehetséges időpontját. Ők tulajdonképpen egyszerre három vasat tartanak a tűzben, hiszen a jelenleg legnépszerűbb párt nem szeretné elveszíteni a nacionalista szavazóbázisát, az európai irányvonalon való haladást követelők miatt viszont folyamatosan kénytelenek szajkózni, hogy Szerbia számára nincs más választás, csak az Európai Unió. A két „szárny” között levő semleges tábornak pedig a korrupció és szervezett bűnözés elleni kíméletlen harccal igyekeznek bizonyítani eltökéltségüket, és azt, hogy ha sikerül ez a rettenetesen nagy feladat megoldása, bekövetkezhet a jobb élet, a jelenleginél magasabb életszínvonal.
Azt azonban jelenleg senki sem tudja biztosan, hogy Szerbia mivel bizonyíthatná a huszonheteknek, hogy megérett az uniós tagságra.
A témával csak tájékozódási szinten foglalkozók váltig hangoztatják, hogy a jelenlegi gazdasági „eredményeink” csak hátráltathatják közeledésünket az EU-hoz, hiszen igen sokan és tévesen azt hiszik, hogy a lebegtetett célnál tejjel-mézzel folyó Kánaán van, s a hozzánk hasonló szegénylegényekre ott szükség van.
Nos, az utóbbi napokban több elismert szakember, egyetemi tanár fejtette ki véleményét a téma kapcsán. Egybehangzóan állítják, hogy nem Szerbia gazdasági helyzete lesz a sorsdöntő ebben a kérdésben. Szerintük ez annak ellenére így van, pedig a tavalyi, 12,2 százalékos inflációval és a – hivatalosan nyilvántartott – 750 000 munkanélkülivel csúcstartók vagyunk Európában. Az sem hajtja a malmunkra a vizet, hogy az ország devizaadóssága meghaladja a bruttó termék értékének 80 százalékát, s az 1,8 millió foglalkoztatottnak csak a 17 százaléka dolgozik az iparban. Arról nem is szólva, hogy sehol a kontinensen nincs példa arra, hogy a költségvetés a miénkhez hasonló mértékben lenne kénytelen támogatni a nyugdíjalapot. Emellett a közszférában „dolgozók” száma is messze túlnövi a szükségletet.
Mégsem ez lehet a döntő, ha az Európa Tanács a tárgyalások megkezdésének dátumát szándékozza meghatározni, hiszen tavaly Németországnak, vagyis az EU gazdaságilag legerősebb tagjának az államadóssága elérte 2,2 billió eurót.
A napi politika iránt érdeklődők meg vannak győződve arról, hogy a szóban forgó kérdésben perdöntő lesz Koszovó Szerbia részéről történő el (nem) ismerése. Ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Egyes szakemberek ezt látják fordulópontnak, míg mások szerint Belgrádnak az egykori tartomány iránti viszonya is mellékes dolog.
Szerintük a huszonhét ország vezetői első helyre teszik a korrupciót és a szervezett bűnözést, de főleg azt, hogy Szerbia olyan mélyreható reformokat hajtson végre, amelyeknek eredményeként az államberendezkedéstől a jogrendszerig minden harmonizáljon az Európai Unióval. Ha a hatalmi koalíciónak sikerül mindezt végrehajtania, okkal reménykedhet a tárgyalási időpont hamaros kitűzésében.
A véleményüknek hangot adó egyetemi tanárok és más szakemberek azonban azt is sietnek hozzátenni, hogy a folyamat nem lesz rövid, hiszen a görögökkel 3,5 évig egyeztettek (mellesleg, mint később kiderült, velük alaposan ráfáztak), viszont az anyagilag sokkal erősebb Ausztriának, Finnországnak és Svédországnak nyolc évre volt szüksége ahhoz, hogy megnyíljon előttük az EU-ba vezető kapu.
A leglényegesebb pedig az, amire mindannyian fel kell készülnünk, hogy Szerbia esetleges tagsága gazdasági, de főleg az életszínvonal terén semmit sem old meg. Csupán esélyt ad arra, hogy az eddiginél is több külföldi ruházzon be nálunk. A jobb élethez pedig sokkal több és jobb munkára, okosabb gazdálkodásra, és szilárdabb politikai légkörre van szükség.
