Lassan lecseng a villanygazdaság anyagi helyzete körüli hercehurca. Nyilvánvaló, hogy az illetékesek pontosan arra számítanak, ami előrelátható volt: minden csoda három napig tart, és aztán az egészet ellepi a feledés jótékony homálya. Arra pedig még álmunkban sem számíthatunk, hogy belátható időn belül tudomást szerzünk arról, miként oldotta meg a kormány a villanygazdaság 300 millió eurós hiteligényét.
(Fotó: Ótos András)
Már a botrány kirobbanásakor voltak olyan vélemények, hogy mindezt előbb vagy utóbb mi fizetjük meg. A feltételezés nem kimondottan a polgárok (áramfogyasztók) letargiájából ered, hiszen közismert tény, hogy a vezetők és holdudvaraik bárminemű pocsékolásának, ésszerűtlen és szakszerűtlen gazdálkodásána árát az adófizetők állják.
Már akkor is csupán az volt a kérdés, hogy a leleményes szakemberek és „szakemberek” milyen nevet adnak az újabb zsebelési formának.
Érdekes módon, a korábbi hasonló helyzetektől eltérően, amikor az illetékesek hónapokig rágódtak azon, hogy mit, és hogyan kellene beetetni a néppel, ezúttal szinte pillanatok alatt megszületett a nagy ötlet: megújuló energiaforrások illetéke! Első pillantásra szinte nevetséges összegről van szó, de ha az ember rendesen megnyomja a plajbászt és a kilowattonkénti 4,4 parát hónapokra, majd egy teljes esztendőre felhalmozza, kiderül, hogy igen szép summa.
Az is figyelemre méltó, hogy a kormány nem sokat teketóriázott. Nem bízta a véletlenre, sőt a parlamentre sem, hogy esetleg nem szavazza ki a törvénymódosítást, hanem – jól begyakorolt mozdulattal, vagyis egyetlen tollvonással – voluntarista módon rendeletet adott, és passz! S a jegyzőkönyvön még meg sem száradt a tinta, a februári villanyszámlákon máris megjelent az újabb terhelés.
Egyébként országos szinten a havonta elfogyasztott elektromos energia mennyisége alapján nem nehéz kiszámolni, hogy egy év alatt több mint 10 millió euró üti a villanygazdaság markát. Nagy pénz, de meg sem közelíti a számukra szükséges 300 milliót.
Csupán az a kérdés, hogy mire költik az így beszedett pénzt. Nos, a közvállalat illetékese szerint a szóban forgó járulék minden dinárja külön folyószámlán köt ki, s arra fordítják, hogy a másoktól majdan magasabb áron vásárolt, úgynevezett „zöld” energia utáni számlát kiegyenlítsék. Szerintük ugyanis a szélerőművek által termelt áram kilowattonként 9,2, a napenergiából eredő 16,25 – 19,77, a kis vízerőműveké pedig 7,38 – 12,40 eurocentbe kerül. A szerb villanygazdaság jelenleg 37 ilyen forrásból, (az eladónak) kedvező áron mintegy 50 megawattot vásárol. Hét év múlva azonban a nemzetközi kötelezettségekből eredően az országnak több mint egy gigawatt ilyen kapacitással kell rendelkeznie. Az új, környezetbarát és megújuló energiaforrások létrehozására pedig pénz kell. Ezért van szükség erre az illetékre. Mivel a következő esztendőkben az eddiginél ütemesebb építkezésre lesz szükség, minden évben egyre több pénzt fognak kipréselni a fogyasztókból. Kezdetben ugyanis egy átlagos, havonta 400 kilowattot fogyasztó háztartás 16 dinárt fizet majd, de az előrejelzések szerint 2020-ban ez az összeg legalább 400 dinárra kapaszkodik. És ki tudja, hogy meddig fogjuk fizetni ezeknek a légváraknak az árát.
A fogadkozás pedig, hogy az így inkasszált pénzt rendeltetésszerűen fogják használni, egyelőre az ígéretek szintjén mozog.
Az elmúlt esztendők tapasztalatai miatt rezignálttá vált ember pedig csak legyint:
– Addig legyek én szegény ember, amíg a villanygazdaság nem nyúl ehhez a pénzhez!
