Ha bármikor és bárhol szóba kerül az ország súlyos gazdasági-pénzügyi helyzete, az illetékesek nem győzik hangsúlyozni, hogy ennek, a romokban heverő gazdaság mellett, két fő oka van. Az egyik a túlméretezett államigazgatás, a másik pedig, a munkaviszonyban levőkhöz viszonyítva, a sok nyugdíjas. Ma már ugyanis ott tartunk, hogy egy dolgozóra egy nyugállományban levő jut. Vagy ahogyan (teljesen tévesen és mélységesen sértőn hangoztatják) egy munkás tart el egy kivénhedtet.
Az más lapra tartozik, s ezzel eleddig még senki sem hozakodott elő, hiszen egyáltalán nem felel meg a napi politikának, hogy a nyugdíjasok nem kis része ledolgozta a 35-40 évet, s ez idő alatt keresetéből „tisztességesen” levonták a nyugdíj-biztosítási járulékot. Most az sem téma, hogy hova került az a pénz.
Tény, hogy régebben (az „átkosban”) 1:4 volt a nyugdíjasok és a dolgozók aránya.
Nos, a pénzügyminiszter a közelmúltban nemcsak a nyugdíjrendszer megreformálásáról beszélt, hanem némi konkrétumokkal is előhozakodott. Nyilatkozatából arra lehet következtetni, hogy már az idén „megreformálják” a nyugdíj-biztosítási törvényt, és csak az (a férfi) számíthat teljes nyugellátásra, aki ledolgozta a 40 évet és legalább 65 éves. A nő esetében, 2023-tól 38 munkaév és 60 életév lesz szükség.
Az egyelőre csak szűkebb körben ismert javaslat szerint aki, persze, amennyiben megfelelő munkakorral rendelkezik és, a szükséges életév betöltése előtt óhajt nyugdíjba vonulni, lesz ugyan rá lehetősége, de minden hiányzó év után 6 százalékot levonnak a járandóságából.
Mellesleg, ezt a megoldást néhány nyugat-európai ország már alkalmazza, csak – például – Szerbia és Németország között annyi a különbség, hogy nálunk hatalmas méreteket öltött a munkanélküliség, Németországnak pedig még mindig szüksége van a vendégmunkásokra.
Az elképzelés arra is kiterjed, hogy esetleg akadnak olyan személyek, akik eleget tesznek mindkét feltételnek, de tovább szeretnének dolgozni. Az ő esetükben ezt a munkához való „hűséget” minden plusz év után 7 százalék nyugdíjnöveléssel honorálnák.
Elvileg talán mindez rendben is volna, de okkal hihetjük, hogy nem a negyven évig munkagép mellett dolgozók fognak élni az utóbbi lehetőséggel, hanem elsősorban azon alkalmazottak, akik adminisztratív munkakörben dolgoznak. Márpedig Szerbiának már legalább két évtizede elsősorban az előbbiekre lenne szükség.
A nyugdíjtörvény ilyetén való megváltoztatásának igen egyszerű az oka: a járandóságokat biztosítani köteles alap kasszája folyamatosan félig üres, és a hiányzó pénzmennyiséget a költségvetés kénytelen előteremteni, ami egyre nagyobb terhet jelent az államnak.
A politikusi siránkozások mellett azonban azt is tudni kell, hogy a nyugdíj-biztosítási alap az utóbbi években gyakorlatilag semmit sem tett annak érdekében, hogy a munkaadóktól és a vállalkozóktól behajtsa a járulékot. Nem csoda hát, hogy kinnlevősége jelenleg meghaladja a 300 milliárd dinárt, s ennek egynegyedét egyszerűen nem lehet megfizettetni.
Legegyszerűbb tehát mindenféle trükkökkel arra ösztökélni (vagy kényszeríteni) az embereket, hogy dolgozzanak kifulladásig. Ebből kettős haszon származik. Egyrészt a keresetükből fizetik a járulékot, másrészt pedig nem kell számukra biztosítani a nyugdíjat. Ha pedig egyszer mégis nyugdíjba vonulnak, a természet törvénye alapján kevesebb ideig „élősködnek” az állam nyakán.
