Talán az utóbbi százhúsz évben – amióta 1893-ban megalakult Szerbiában az első Munkásszövetség, amelyből később a szakszervezeti mozgalom nőtte ki magát – a munkások érdekszervezete nem volt ennyire szétzilált és tehetetlen, mint napjainkban. Alig negyed századdal ezelőtt ugyanis az ország vezetése jószerivel egyenrangú félként kezelte a szakszervezetet, és nem volt olyan, elsősorban a munkásosztályt érintő dokumentum, amelyet a szakszervezet ne véleményezett volna. Az már más lapra tartozik, hogy javaslatai, követelései általában azonosak voltak a Kommunista Szövetség legfelsőbb vezetésének véleményével, ennek ellenére megkerülhetetlen tényezőnek számított.
Igaz, akkor csak egy volt belőle, mostanában pedig kereken 20 000 szakszervezet van. Így tehát maradéktalanul érvényesül(het) a mondás, miszerint a sok bába (szakszervezet) között elvész a gyermek (a munkás).
Pedig talán csak a félfeudális rendszerben, vagyis a technikai forradalom küszöbén volt akkora szükség erre a szakmai tömörülésre, mint most, hiszen napjainkban munkahelyhez jutni felér egy lottófőnyereménnyel. S amilyen nehezen lehet megszerezni, olyan könnyen el lehet veszíteni. Maguk a munkások is nyíltan kimondják, hogy teljesen ki vannak szolgáltatva a munkaadóknak. Ha valaki felmond vagy kirúgják, legalább húsz jelentkezik helyébe, és semmit sem kérdez a munkakörülményekkel, keresettel, munkaidővel kapcsolatban. Örül, ha van munkahelye.
Az időnként nyilvánosságra hozott kimutatások szerint Szerbiában jelenleg nagyjából 1,7 millió nyugdíjas van, s mindössze 2 (kettő!) százalékkal nagyobb a dolgozók aránya, ezenkívül 800 000 munkanélkülit tartanak nyilván. Ez, némi felkerekítéssel, 4,3 millió. Viszont a tavalyelőtti összeírás szerint Szerbiában csaknem 7,5 millióan élnek. Elhiszi valaki, hogy 3,2 millió kiskorú polgára van az országnak? Ha így volna, akkor Szerbia Európában (s talán a világon is) a legfiatalabb lakosok állama lenne. Holott illetékesek és illetéktelen sopánkodnak amiatt, hogy jelenleg 500 faluban senki, vagy csak egy-két ember él.
Visszatérve a munkásosztályhoz, megállapíthatjuk, hogy lényegében a kizsákmányolás küszöbén áll, hiszen egyes források szerint napjainkban 400 000 dolgozó csak a szavatolt bért kapja, vagy még azt sem.
Némileg kedvezőbb a helyzet az „állami” munkahelyeken, mivel a kereset túlnövi a köztársasági átlagot, másrészt a dolgozóknak nem kell attól rettegniük, hogy munkaadójuk nem fizeti be a nyugdíjbiztosítási járulékot, s csupán akkor derül ki, hogy„hiányzik” néhány esztendő, amikor nyugdíjba vonulnának. Harmadrészt pedig még van annyi tartás a közületi dolgozókban, hogy nem akarják megharapni azt a kezet, amelyik kenyeret ad nekik.
A helyzet tehát meglehetősen összetett és nem kevésbé reménytelen. Félő azonban, hogy egy napon a munkanélküliek és a kiszolgáltatottak – végső elkeseredésükben – mégis utcára vonulnak. A hatalomtartók, bármelyik országban is legyenek, talán semmitől sem félnek annyira, mint az éhes gyomrok forradalmától. Ha egy anya, apa nem tud még száraz kenyeret sem adni kiskorú gyerekének, bármire képes (lehet).
Ehhez a csoporthoz pedig egyre közelebb kerül az a négyszázezer ember, vagyis a munkásosztály egynegyede, akikről a fentiekben szó volt.
