Minden magára valamit is adó társadalom hatalmas összegeket költ fiatal káderek képzésére, hiszen az ma senki számára nem vitás, hogy „a fiataloké a jövő”. Szerbiának ezen a téren semmi oka sincs a dicsekvésre, hiszen a legfrissebb kimutatások szerint a lakosságnak mindössze tíz százaléka rendelkezik felsőfokú képzettséggel. Polgárok és politikusok egybehangzóan állítják, hogy ennél sokkal többre volna szükség.
Valóban?
A munkanélküliséggel kapcsolatos adatok ennek pontosan az ellenkezőjét mutatják. Jelenleg csupán Vajdaságban több mint 200 000 munkanélküli van. Egynegyedük fiatal, akik még be sem töltötték a 35. életévüket. Számukra és a közösség számára is hatalmas eredményt jelentene, ha munkához jutnának. Erejük teljében levő fiatalok tengnek-lengnek, a szülőktől várják el még a hétvégi zsebpénzüket is. A családalapításra gondolni sem mernek, mert immár ők is nagyon jól tudják, hogy a természet törvénye alapján a házasságot legtöbb esetben gyermekáldás követi, a gyereknek viszont, lehetőség szerint, meg kellene adni mindent ahhoz, hogy legalább hozzávetőlegesen emberi módon nőjön fel. Ennek pedig egyik, talán legfontosabb következménye a népszaporulat ijesztő mértékű csökkenése.
Maradjunk azonban a munkanélkülieknél. Azok a szülők, akik anyagilag megengedhetik maguknak, azzal a „csatakiáltással” küldik középiskolába, majd egyetemre a gyereküket, hogy „legalább neki legyen jobb, mint nekünk”. Kérdés azonban, hogy ez így történik-e.
A kimutatások szerint ugyanis a fentebb említett 50 ezer 25–35 éves fiatal közül 12 800 főiskolai vagy egyetemi oklevéllel rendelkezik, tehát elméletileg minden lehetősége adva van az elhelyezkedésre. Ezt annál is inkább gondolná az ember, mivel a politikusok váltig hangoztatják, hogy Szerbiának nagy szüksége van fiatal, képzett káderekre. Ha ez valóban így volna, akkor – csak Vajdaságban – nem keresne munkát 225 orvos, csaknem 200 fogorvos, több mint 2600 közgazdász, kevés híján 400 agronómus, csaknem 1500 jogász, 266 műépítész, 860 menedzser, 218 villamossági mérnök és 135 építőmérnök.
A saját házunknál maradva, az is kiderült, hogy a médiában egy talpalatnyi hely sincs, hiszen tartományunkban 75 képzett fiatal szeretne újságíróként elhelyezkedni.
Az említett népességcsökkenés várható következményeként rövid, de főleg hosszú távon még kevesebb pedagógusra, különféle szakosítású tanárra lesz szükség. Ennek oka igen egyszerű: a most munkára váró okleveles fiatalok előbb-utóbb megunják a kilincselést, fogják a kalapjukat – különösen akik beszélik valamelyik világnyelvet – és egyszerűen elhagyják az országot.
Tételezzük fel, hogy valahol a messzeségben munkát kapnak, ledolgozzák a nyugdíjhoz szükséges időt, majd hazaszeretetből vagy a honvágytól hajtva, hazajönnek. Ők esetleg, de a kinn született gyerekeik már aligha. Egyszer és mindenkorra elvesznek a szerbiai népszaporulat számára.
Persze a probléma meglehetősen összetett. A mindenkori hatalom folyamatosan azt szajkózza, hogy komoly, mélyreható változásokra van szükség az oktatásban. Össze kell(ene) hangolni a gazdaság szükségletét az egyetemek kapacitásával. Ugyanakkor már hosszú évek óta semmi sem történik ezen a téren. Ennek egyik oka, hogy a szülők, bármi áron egyetemi végzettségű utódokat szeretnének, s ezt senkinek sem szabad a szemére vetni. Más dolog az, hogy – számos nyugati ország gyakorlatától eltérően – nálunk lenézik a kétkezi szakmunkást. Ez lenne a kisebbik baj, de a munkáját megfizetni sem hajlandók.
Aki megfordult a nálunk fejlettebb világban, tapasztalhatta, hogy a jobb mesterek könnyűszerrel megkereshetik egy felsőfokú képzettségű egyén bérét. Arról nem is szólva, hogy a szorgalmasabbak a délutáni különmunkával (persze feketén) még egy havi fizetést „begyűjthetnek”. Csupán azért, mert szükség van rájuk. A németeknek, franciáknak, angoloknak, svédeknek stb. nem derogál lakatosokat, hegesztőket, asztalosokat kiképezni. Ezeket keresi a gazdaság, hát ezeket képezik ki. Nálunk már Isten tudja mióta, a különféle, rendszerint félresikerült iskolareformok folyamatában megszüntették a jószerivel évszázada eredményesen működő inasiskolákat. Azóta csak elvétve található a szakmájában igazi mester.
A fiatal, kezdő szakemberek elhelyezkedésének van még egy, sarkalatos tétele. Az „átkosban” vezetői tisztséget legtöbb esetben csak párttag tölthetett be. Akkor a „komité” dirigált. Nos, amióta kitört a demokrácia, senki sem tudja, hogy hány „komité” igyekezik a saját embereit munkához juttatni. Legkisebb gondjuk, hogy az illető ért-e a munkájához. Fontos, hogy hithű pártkatona legyen.
Ma már állami szolgálatban csak akkor lehet valaki takarítónő, ha tagja az éppen regnáló pártok valamelyikének.
Nem sokkal jobb a helyzet a felső szinteken sem. Azzal ma már senki sem foglalkozik, hogy – például – a mezőgazdasági miniszter jogászi képzettsége köszönőviszonyban sincs a mezőgazdasággal.
Mi kell tehát ahhoz, hogy egy fiatal munkát kapjon?
Oklevél vagy protekció?
