Mivel nem kétséges, hogy a kormány nem tudja biztosítani a költségvetési hiányra vonatkozó döntését, látványosan saját maga felé fordult, s úgy határozott, hogy az idén 15 milliárd dinárt megspórol.
Maga a hír és a mögötte álló elhatározás dicséretes is lehetne, ha nem tudnánk, hogy januárban és februárban jóval többet költött, mint amennyit előirányoztak az első negyedévre. Arról nem is szólva, hogy februárban a büdzsé bevétele hatalmasat, kereken húsz százalékot zuhant.
A hivatalos magyarázat szerint éppen ezért van szükség egy újabb megszorításra. A hagyományoktól eltérően azonban ezúttal nem a lakosság rovására történik a költekezés visszafogása, hiszen, az ígéret szerint a közszférában nem változnak a fizetések, a nyugdíjakat sem csökkentik, a mezőgazdaság számára tervezett támogatásokhoz sem nyúlnak, sőt, érintetlen marad a tőkeértékű beruházásokra szánt pénz is.
Mindez teljesen érthető, hiszen a közeljövőben választások lesznek, tehát Isten őrizz, hogy hozzányúljanak olyasmihez, ami az emberek zsebét érinti. Honnan fogja hát elvonni a kormány a 15 milliárd dinárt? Elképzelése szerint megnyirbálja (tehát mégis?) azoknak a költségvetési támogatásból élő szerveknek, szervezeteknek és ágazatoknak szánt támogatást, amelyek maguk is bizonyos, egyéb forrásból eredő bevétellel rendelkeznek. Ezek közé tartozik a környezetvédelmi alap és az igazságügyi minisztérium is, de úgy hírlik, hogy az egészségügy sem ússza meg. Az igazságügy ugyanis részesül a különféle, a polgárok és jogi személyek által befizetett illetékből, s bizonyos esetekben az egészségügyben is „tejelnie” kell a betegnek. Ebből hozzávetőleg 10 milliárd dinárt próbálnak a költségvetésben tartani.
A maradék 5, pontosabban 4,8 milliárd dinárt az úgynevezett diszkréciós fogyasztásból tervezik lefaragni. Tulajdonképpen mi ez, az átlagember számára teljesen ismeretlen nevű kiadás-halmaz? Nos, a miniszterek és az államtitkárok – akikre vonatkozik a fenti kategória – a saját belátásuk szerint költik az állam pénzét. Akkor és oda furikáznak a szolgálati kocsijukkal (és természetesen a sofőrjükkel), ahova éppen kedvük szottyan. Mobiljukról, ha kell (s főleg, ha nem), korlátlanul telefonálhatnak, és a reprezentációs kiadásaikról sem igazán kötelesek elszámolni. Kivéve, ha lejár a mandátumuk, s az utánuk következő, más előjelű pártból valók rájuk nem szállnak, és utólag igyekeznek bizonyos felelősséget felderíteni. Mellesleg, általában nem sikerül, vagy az ügy ellaposodik.
A szakemberek azonban a kormány takarékossági terve kapcsán megállapították, hogy ez édeskevés lesz ahhoz, hogy az ország tartani tudja a törvényben (is) rögzített költségvetési hiány szintjét. Ezért nem tartják kizártnak, hogy a további, megszorításokra vonatkozó intézkedésekben helyet kapnak az önkormányzatok és a közvállalatok is. Más szóval, a szintén törvényben rögzített, de már most sem elégséges központi átutalások némileg „elsatnyulnak”.
Akárhogyan is csűrjük-csavarjuk, végül közvetlenül vagy közvetetten mégis az adófizetők hátán csattan az ostor.
A nagy nekibuzdulásban azonban a kormány egy szót sem ejt a saját sorairól. A tucatnyi esztendő alatt ugyanis a kormányhivatalokban a tisztviselők és – mindegy, hogy milyen beosztásban levő – az alkalmazottak száma megháromszorozódott. Jöttek-mentek a pártok, s mindegyikük maga után hagyta a saját embereit, az újonnan érkezők pedig bevonultatták a minisztériumokba a saját sleppjüket. Vagy ilyen-olyan munkához juttatták „érdemes” pártkatonáikat. Lehet, hogy nem nagy pénzről van szó, bár ez aligha hihető: azért sok kicsi sokra megy. Arról nem is szólva, hogy Szerbiában a jelenleg munkaviszonyban levőknek csaknem egyharmada a kormányépületekben, az önkormányzatokban és a közvállalatokban, vagyis – köznyelven szólva – állami munkában van.
Vajon ebben a csoportban mindenkire szükség van? Aligha. Hozzájuk nyúlni azonban nem szabad, hiszen ők képezik a biztos szavazóbázist.
A nagy takarékossági felbuzdulásból azonban nyilvánvalóan kitűnik, hogy már most túlságosan szorítja a kormány hasát az a bizonyos nadrágszíj, és ezen semmiképpen nem akarnak még egy keveset húzni.
A polgárokén annál inkább.
