Habár az új kormány megalakulásának jele még az „alagút végén” sem látszik, a régi pedig immár kényelmesen felrakta a lábát az asztalra, a szakemberek nem győzik hangoztatni, hogy az elkövetkező garnitúrának súlyos gondokkal kell szembenéznie. Az ország belső és külső adóssága riasztó méreteket öltött, s a külkereskedelmi hiányt, valamint a korábban felvett nemzetközi hiteleket minél előbb fizetni kell.
Az államháztartás egyensúlyba hozását a politikusok a rigorózus takarékosságban látják. Szerintük a csaknem fél millió embert foglalkoztató államapparátusban és a közvállalatokban, valamint az 1,7 millió nyugdíjas esetében a járandóságok befagyasztásával lehetne segíteni a sok év alatt felhalmozott gondokon.
Ezzel szemben a közgazdászok legnagyobb része azt bizonygatja, hogy a bérstop semmiképpen sem jó megoldás, mert ezzel együtt csökken a fogyasztás, tehát forgalmi adó címén kevesebb pénz fog érkezni az államkasszába. Szerintük a kiutat a gazdaság beindításában, és a termelés, valamint a kivitel fokozásában kell keresni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy továbbra is az eddigi gyakorlat, vagyis a bőséges költekezés folytatása a megoldás. Takarékoskodni mindenképpen szükséges, de meggyőződésük szerint elsősorban az államapparátus ésszerűsítésével lehetne komoly összegeket megspórolni. Kár volna ezt a véleményt figyelmen kívül hagyni, hiszen a kormányt és a képviselőházat kiszolgáló irodisták száma tizenkét év alatt megháromszorozódott, ami semmivel sem igazolható. Sajnos, hasonló állapotok tapasztalhatók az állami szervek alacsonyabb szintjein is. Például az önkormányzatokban olykor egymást váltják a koalíciók és mindenki viszi magával a saját embereit, de amikor kiesik a hatalomból, a „közkatonák” a helyükön maradnak, míg az újak igyekeznek (általában sikerrel) helyet találni a saját megbízható kádereiknek. Az, hogy ezek a trükközések mibe kerülnek az adófizető polgároknak, a jelek szerint az égvilágon senkit sem érdekelnek.
Akárcsak az a tény, hogy országos szinten gomba módra szaporodtak a különféle ügynökségek és igazgatóságok, amelyek tevékenysége elhanyagolható, vagy egyenlő a nullával. Márpedig a statisztikai adatokból megismerhetjük, hogy ugyanezekben a mondvacsinált intézményekben a fizetések olykor az átlagfizetés többszörösére rúgnak. Nos, a közgazdászok szerint ezeket a pénzfaló akármicsodákat minél előbb meg kellene szüntetni. Lehet, hogy ezen a téren nem takarítanánk meg égbekiáltó összeget, de az állam vezetése ezzel tanúbizonyságát adná, hogy hajlandó viselni a terhek egy részét.
A takarékosság másik lehetséges forrása azoknak az állami támogatásoknak a megszüntetése, rosszabbik esetben csökkentése, amelyek nem szolgálják a termelés növelését. Azt ugyan senki sem vitatja, hogy egyes ágazatoknál szükség van arra, hogy az állam anyagiakkal is részt vállaljon a versenyképesség fenntartásában, de hozzáértő szakemberekre (és nem a politikusokra) kellene bízni, hogy az idei évre tervezett 150 millió eurós támogatásnak hol lenne a legjobb helye. Ehhez azonban őszintén és nyíltan be kellene vallani, hogy a vasút, a légi forgalom és még néhány gazdasági ág, a jelen körülmények között, életképtelen és egy olyan feneketlen zsákot jelent, amely minden komolyabb eredmény nélkül csupán nyeli a milliókat.
