Szántsatok és vessetek,
Arassatok emberek,
Süssetek friss kenyeret,
Mostmár ünnepeljetek!
(Gyurkovics Tibor: Az új kenyér köszöntése, részlet)
A gondviselés iránti hála alkalma ez a lelkünkben. Egyházi vonatkozásában pedig a testi és a lelki kenyér összefonódásának ünnepe. Mindennapi imánkba is foglalt szimbólum, mert így szól, „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
Gondoljunk csak bele, ha minden más ennivalónk van is odahaza, csak kenyerünk nincs, mintha semmink sem lenne, de ha semmi másunk nincs csak kenyerünk, akkor már ehetünk, mert majd találunk a bödönben egy kis zsírt, pirospaprikát, sót, és már is jóllaktunk. A kenyér az egy szent dolog, tiszelnünk kell. Nem szabad káromolni, dobálni. Nagyanyám, ha véletlenül leesett a kenyér az asztalról előbb gyorsan felvette, megfújta, majd megcsókolta s gyorsan visszatette az asztalra. A mindennapi kenyérnek megvolt az állandó helye a kamrában.
A régi időkben, amikor még a kenyeret odahaza sütötték, a nagy kemencékben, ünnep volt az a pillanat, amikor kisült, és kiszedték a friss cipókat. Mi gyerekek, vártuk a cipókat, lepényeket. Úgy frissen a kenyeret meg sem vágták, mert annak minden egyes szelete ki volt számolva a családi fogyasztás szempontjából az elkövetkező napokra. Akkor frissen csak a lepényt, és a gyerekek számára elkészített cipócskákat lehetett megvágni. Ilyenkor előkerült a kacsazsír, libazsír, tejföl, a só töröttpaprika, hagyma. Hetente két alkalommal dagasztottak kenyeret, s még a harmadnapos kenyér sem volt száraz.
Az az érzésem, hogy az idő – a parasztember arcvonásaiba is belerajzolta a kenyeret. Az iránta érzett megbecsülés szimbóluma lett, szemében, nincs az a pénz, amellyel a kenyeret meg lehetne fizetni, mert nem a mindenkori eladási ár az ami a kenyér értékét meghatározza. Gondoljunk csak bele, drága a mag, drága maga a föld is, manapság drága az eső is, a nap is, mert nem akkor esik, vagy süt ki, amikor kellene. Drága a törekvés, és a veríték is, amelyet e nagy munka során a parasztember befektet, ezt nem tudta sohasem igazán megfizettetni. Akkor tudjuk a valóságban is megbecsülni mindennapi kenyerünket, ha megismerkedünk a kenyér útjával- a vetéstől az aratáson, őrlésen, pékségen át – az asztalunkig. Milyen is a jó kenyér? Elsősorban igen fontos a gabona minősége, a megfelelő liszt megválasztása, a kovász, a só és a mértékkel adagolt víz, majd a kellő dagasztás, a kemencének, vagy a sütés helyének megfelelő felhevítése. Sütés előtt a háziasszony legfontosabb dolga az volt, nagyanyám is így tette –, hogy előkészítse az élesztőt. Jópár órával sütés előtt korpaélesztőt tett egy kis edénybe, majd vizet öntött rá, meleg helyre tette, s hagyta állni, míg meg nem kelt. Közben lisztet szitált, előkészítette a sütéshez szükséges eszközöket, a dagasztóteknőt, a szakajtókosarakat. Az élesztő amikor megkelt, ujjaival elmorzsolta, beletette a szitába, az edényből pedig kimosta a korpát, úgy hogy a vizet ráöntötte a szitában lévő élesztőkorpára. Majd kicsavarta a korpát, a lecsurgatott vizet pedig összekeverte liszttel – ez volt a kovász. A kovászt meleg helyre tették, megkelesztették, aztán liszttel, sós langyos vízzel elkeverték és kezdődhetett a dagasztás, mely a pihentetéssel együtt – sokszor két óra hosszáig is eltartott. Az ügyes gazdaasszony tudta, hogy a tésztának „csattognia” kell, és „lyukai kerekednek”. Megszórta egy kevés liszttel, majd állni hagyta, megkelesztette. Közben a háziak befűtötték a kemencét, s ha „szikrázott” a földje, akkor már betehették a készre formált kenyereket. Miután kisült, kevés vízzel megmosdatták, hogy a héja szép piros legyen, és ne töredezzen.
A különböző korokban sokan próbálták már meghatározni milyen is a jó kenyér. Nagyváthy János – a híres gazdaképző 1820-ban a következőket írta:
„Jó kenyérnek azt tartják, 'melly domború, hélja sem igen lágy , se kemény; sárga vagy barna, de nem fekete égett; nints elválva a 'bélitől, a béle szívós, de nem elmorzsálható. Ha a 'bélit lenyomják: ismét magától felduzzad; inkább apró és sűrű: mint lyukatsos, jóízű, de nem savanyú több napok múlva is.”
