Amikor bemutatkozunk Kálózi Hajnalkának, szabadkozni kezd. Sok a dolguk, meg aztán nekik nincs is idejük újságot olvasni, meg miért is írnánk róluk. A krónikás ilyenkor nem futamodik meg, hanem tesz még egy-két kísérletet. És máris a meleg kiskonyhában vagyunk, rotyogtatott palacsinta fenséges illatában.
– Komolyan mondtam, hogy nincs időnk olvasni. Valamikor, amikor még a betegség nem szállt rá a családra, a Magyar Szót is vettük, de ma már csak az egyházi lapokat járatjuk. Azt is csak azért, hogy ily módon támogassuk az egyházat. Mert ezekben a lapokban is vannak nagyon érdekes dolgok, amelyeket el szeretnék olvasni, de este tízkor, miután befejezem a fejést és leülök, erre már képtelen vagyok.
Ezekből a sorokból az olvasó már sejti, hogy falun vagyunk. Igen, Gomboson. A Bodrik, illetve a Kálózi családnál. Bodrik Lajos és Irén, Hajnalka szülei. Hajnalka férje András. Tizenhárom éves gyerekük Árpád. Együtt gazdálkodnak. Árendával együtt mintegy száz hold földön, és nyolcvan fejőstehenük van.
– Ha a családban mindenki egészséges lenne, könnyedén elvégezhetnénk a munkát, sőt még újságolvasásra is jutna időm. De rajtam kívül, és Árpádon kívül senki sem egészséges. A betegség ült rá erre a családra. Apámnak a szívét műtötték, a férjemnek nincs fél karja, és nemrég megműtötték a fejét. Édesanyámnak eltört a lába, gipszbe tették, de túl szorosan, ezért embóliát kapott a tüdején… Minden rám szakadt. Nagyon nehéz. Nem tudom, hogy meddig bírom. Van egy hetedikes kisfiacskám, és úgy vagyok vele, hogy sajnálnám, ha a betegség mindent szétzavarna a portáról, de mindez fárasztó, és idegileg is kikészít. A kisfiam is besegít néha, ha a tejet kell kihordani, de mit várhat el az ember egy tizenhárom éves gyerektől. Azt sem akarom, hogy cipekedjen. Látja a szenvedésünket, mégis azt mondja, hogy jaj anya, olyan jó lenne, ha megmaradnának a teheneink, mert soha sem lehet tudni, hogy ha befejezem az iskolát kapok-e munkát. Soha nem mondtunk mi neki semmit, de már tizenhárom évesen így gondolkodik. Azt viszont látja, hogy fáradtak vagyunk, ki vagyunk nyúlva, különösen nyáron, amikor kaszálás ideje van, préselés, a takarmány begyűjtése. De azt is hallja, látja, hogy nincs munka, idősebb társai befejezik az iskolát, és nem tudnak elhelyezkedni...
Egy asszony, még akkor is, ha a beteg családtagok erejükhöz mérten besegítenek a munkába, nem tudja ellátni a gazdaságot. Munkásokat kénytelenek alkalmazni, kint a mezőn is, és a jószágok körül is. Ez többletköltséget jelent.
– A munkások mindennap megkapják az 1200 dinárjukat. Két munkásunk van. Ők etetnek, darálnak, morzsolnak, mert ezt én már nem bírnám. Manapság nagyon nehéz olyan munkást találni, aki becsületesen elvégezné a dolgát. Valamikor régen a munkásoknak pontosan meg kellett jelenniük a munkaadónál, és mindent el kellett végezniük. Ma késnek és el sem végzik azt, amit mondunk nekik. Apám házánál van a siló egy része, onnan kell áthozni. És ha azt mondom nekik a kocsin forgassák át, mert kissé begyulladt, nem teszik meg, és mindenféle magyarázatot adnak, hogy miért nem kell ezt megtenniük. Az istállók pucolása, a takarmány előkészítése az ő dolguk, meg egyéb munka a jószágok körül. Reggel és este én fejek. Engem nem érdekel, hogy öt óra alatt végzik el a munkát vagy tíz óra alatt, vagy három óra alatt. Azzal sem törődök, hogy miben viszik, talicskában vagy kézben a takarmányt, de azzal törődnöm kell, hogy kitisztítottak-e alaposan a jószágoknál, megetették-e őket.
Hajnalka megmutatja a teheneket. Az istállóban találkozunk édesapjával, aki éppen egy nyúl körül foglalatoskodik.
– A teheneken kívül van még bikánk, van egy göbénk, néhány nyulunk, aprójószág. A tejet a zombori Sombolednek adjuk el. Kétnaponta szállítják. A múlt hónapban huszonhat dinárt fizettek literenként, de a baktériumokra hivatkozva gyakran jóval kevesebbet. Amikor mindennap szállították, a baktérium nem jelentett gondot. Most, hogy nagyobb tartályunk van, és a lehűtött tejhez kell a meleg tejet önteni, állítólag több benne a baktérium. Kértem, hogy naponta ellenőrizék a tej minőségét, ne csak akkor, amikor viszik, de erre nem hajlandóak. Kétnaponta körülbelül hétszáz liter tejet adunk át. Ezt a mi teheneink adják. Ezen felül itt van nálunk az átvevőhely is, úgyhogy a kis tejtermelők ide hozzák a tejet. Amikor még mindenki egészséges volt, a tejet feldolgoztuk. Minden héten négyszáz, ötszáz liter tejet. Túrót készítettem, és a hódsági piacon árultam. Foglalkoztunk mi fűszerpaprika termesztésével is, de a tálcás technológiával nem tudtunk versenyezni. Az a paprika olcsó, amelyet mindenestül szárítanak. Mi megtisztítottuk, kipucoltuk, felfűztük és így szárítottuk. Az ilyen paprika kilogrammjáért 1200 dinárt kértünk, a tálcás paprikát pedig 500 dinárért árulták a piacon. Ma már Gomboson nagyon kevés valódi paprikatermelő van, néhány idős néni foglalkozik még ezzel, ők is a saját részükre. Egyébként nincs sok földünk, körülbelül negyven hold, de mintegy százat művelünk. Ha jó a termés, akkor egy kevés kukoricát el tudunk adni, de ha rossz, még vennünk kell hozzá, hogy a jószágokat elláthassuk. El kell mondanom, hogy sem a termény, sem a tej árával nem vagyunk elégedettek, és harmincöt tehénre a tehenenkénti 12 000 dináros megígért támogatást sem kaptuk meg. Pedig minden jószágunk törzskönyvezett, mi nem fedeztetünk a bikákkal, hanem magoztatunk… Valamennyi tehén a miénk. Amikor a Somboleddel aláírtuk a szerződést, nagyon szerették volna, ha tőlük is hozunk tehenet. Hát egyet elhoztunk, az is beteg volt. Később volt is vele ügyünk. Hiteleket sem vettünk fel, mindezt, amit itt lát, saját erőnkből teremtettük. Mert, aki hitelt vett fel, az vagy belebukott, vagy nagyon nehezen boldogul, nyögi az adósságot.
Lassan elköszönünk, ugyanis nem akarjuk túlságosan feltartani Hajnalkát a munkában. Mielőtt azonban elmennénk, rotyogtatott palacsintával kínál. Mondhatom, hogy nemcsak az illata volt fenséges…
(Fotó: Dávid Csilla)
A rakott palacsinta illata volt a vendégváró, íze a vendégbúcsúztató
