Amikor az energiaügyi miniszter asszony bejelentette, hogy az áram- és gázfogyasztást illetően támogatnák a polgárok legszegényebb rétegét, sokan helyeslően bólogattak, hiszen akinek a havi jövedelme még a 13 000 dinárt sem éri el, nyilvánvalóan rászorul mások segítségére. A kezdeti eufóriát azonban kétkedés, sőt rosszallás váltotta fel, hiszen alaposan elemeztük ezt a „nagylelkű”, de inkább populistának nevezhető döntést, és kiderült, hogy sokak számára elérhetetlen lesz.
Az rendben van, hogy családtagtól függően havi 120–250 kilowattóra áramot és 45–70 köbméter földgázt ingyen kapnak a rászorulók, viszont nemcsak városban, hanem faluhelyen is élnek szegények, akiknek az elektromos energia kizárólag világításra, a tévé és a hűtőszekrény működtetésére kell. Arról nem is szólva, hogy sok településen ki sincs építve a gázhálózat. Ők nagyon jól megvannak a már szinte csak mutatóban található búbos kemence vagy a szendrői vasgyárban készült sparhelt mellett. És tüzelnek, amivel éppen tudnak: csutkával, fával, szénnel, csumával (Székelykevén ugyanezt törsöknek nevezik), vagy éppen megfelelő méretre vágott ízikkel. Túlnyomó többségük nem is igényli a modern kor szóban forgó két vívmányát, vagyis a hőtároló kályhát vagy a gázkonvektort. Számukra az ízetlen-jellegtelen valami. A tűzhelynek azonban még mindig van némi romantikája. Pláne ha a vert falú házban a konyhát csak a kikandikáló láng világítja meg.
Egyébként néhány évvel ezelőtt Zentán már volt egy halva született kezdeményezés a távfűtési díjnak a községi költségvetésből történő támogatására, de pénzhiány miatt elsősorban azon bukott meg, hogy a Tisza-parti városban összesen 2600 családi ház, lakás és ügyviteli helyiség van távfűtéssel ellátva, viszont 12 000 háztartást tartanak nyilván.
Azon is el lehetne vitatkozni a miniszter asszonnyal, hogy ki a rászoruló. Mert például a lakójog tulajdonosának 10 000 dinár a jövedelme, élettársa azonban havonta 70 ezret visz haza. Mivel nem házasodtak össze, a családi költségvetéshez való hozzájárulása nem mutatható ki. Vagy mi van az alkalmi munkából eredő bevétellel?
Tehát ezen a ponton már meg is bukott a szociális kártya igazságvalósága.
A villanyáram árának „reformjából” nem nehéz levonni a következtetést, hogy a kormány tulajdonképpen a többi fogyasztóval kívánja megfizettetni nagylelkűségét. Ha ugyanis megváltoztatja az alacsony és a magas tarifa közötti 4:1 arányt és például 1:2,5-re, vagy 1:2-re módosítja, az így keletkezett árkülönbséget vígan a támogatásra fordíthatja, anélkül, hogy az államkasszából egy parát is elköltene erre a célra.
Azt pedig egyenesen cinizmusnak lehet nevezni, hogy „a villanyáram nem krumpli, hogy a nagyobb mennyiségért kisebb egységárat kelljen fizetni”. Vannak olyan kapitalista országok, ahol pont ezt a módszert alkalmazzák. S ez náluk bevált! Nálunk miért lenne ártalmas? Csakhogy ott magánkézben van az áramszolgáltató, s a közismert zsidópolitika szerint kalkulál: nagyobb forgalom kisebb árréssel is nagyobb hasznot hajt. Szerbiában viszont a villanygazdaság és a Srbijagas is egymás hegyére halmozza a veszteséget, ugyanakkor náluk az átlagfizetés ötszöröse a most támogatott legnagyobb összegnek.
Az előbbi folyamatosan azzal érvel, hogy nálunk legolcsóbb a villanyáram. És a fizetés? Talán úgy kellene felállítani az összehasonlítást, hogy egy átlagfizetés hány kilowattot ér a nyugati országokban és mennyit nálunk?
Ezek a viszonyítási módok azonban nem felelnek meg a populista demagógiának, tehát a politikusok mélyen hallgatnak róla, vagy éppen mellébeszéléssel elmismásolják a témát.
Akkor pedig ne „etessék” az embereket a hevenyészett (fél)igazságokkal.
