Enni, vagy nem enni, és főleg mit? Ez lehetne immár a fő kérdés az ember számára. Mégsem az, mert csak keveseknek számít, hogy mit fogyasztanak, s hol, kitől szerzik be az elemózsiát.
Gergely Árpád felvétele
A többséget inkább az érdekli, hogy milyen motorolajat, üzemanyagot töltsön az autóba, mi mindenre használható az új telefonja, hányan lájkolták az akármijét, esetleg mikor kezdődik a meccs vagy megkapták-e a háziállatok a napi tápot. Az emberek nagy része gyakran a mások magánügyeire, tévésorozatok hajmeresztő fordulataira és hasonló súlyú témákra is jobban odafigyel, mint az étel összetételére, eredetére, vagy a minőségére.
Ilyesmivel nem divat foglalkozni. Helyette egyszerűbb elmenni a boltba, fizetni és hazavinni a portékát. Az ilyen kiruccanásokról legfeljebb annyi a szétkürtölni való, hogy ezt, azt, meg amazt bazi olcsón sikerült beszerezni, sőt még ajándékot is adtak hozzá. Merthogy a bukéját az ilyen programoknak a sok árengedmény és az ingyen gagyi adja.
Jó ideje már a falusiak is szívesen zarándokolnak a városi bevásárlóközpontokba. Némelyikük szerint ez jobb, mint a kertkapálás, palántálás, gyomlálás és hasonlók, hiszen izzadtság nélkül jutnak ennivalóhoz, méghozzá méltányos áron.
Ideális állapot ez a (tévhit) kereskedőknek és gyártóknak egyaránt. Akciózzák és reklámozzák is a termékeiket rendesen.
A fogyasztók többségének ugyanis az ár a legfontosabb, jóllehet a csomagoláson akad egyéb fontos információ is. Igaz, gyakran apró betűs, amit nincs mindenkinek türelme böngészni.
Meg aztán ki tudja, hogy mi az az E150d, vagy a xantángumi, Na-benzoát, kálium-diszulfit és a – többnyire csak nagyítóval olvasható szövegben található – sok hasonló furcsaság.
Vegyész vagy élelmiszer-ipari mérnök legyen a talpán, aki ezt érti. Ők viszont vélhetően gyorsan visszateszik a polcra az olyan terméket, amelyen megtalálják az álételek azonosítására alkalmas összetevők nevét, kódját. Ilyenekből viszont rengeteg akad. Gyárilag imitált élelmiszerből is és az előállításukhoz szükséges szerekből is.
Néhol azonban még gyáribbak és mesterségesebbek ezek az ízek, falatok, mint másutt, ahol a természetes alapanyagokból is kerül valamicske egy-egy élelmiszer-ipari porcióba. Főleg azokban az országokban van ez így, ahol a vásárlók egy része tudatosan és kellő információ birtokában választ magának ennivalót, mivel tisztában vannak vele, hogy megfelelő mennyiségű minőségi táplálék híján megbetegszik, összeomlik a szervezet.
Őket nehezebb beetetni élelmiszer-ipari maszlaggal. Ezért a multinacionális kereskedelmi hálózatok és gyártók jobban odafigyelnek a kényesebb ízlésű fogyasztókat tömörítő piacokra, országokra, illetve a náluk forgalmazott termékeik összetevőire.
Másokkal nem törődnek ennyire. Inkább igyekeznek spórolni rajtuk, amivel lényegében a saját nyereségüket növelik. Elvégre a fő cél a profit. A többi mese műhabbal.
Akinek pedig olyan sok a pénze, mint az egyre csak hízó élelmiszer-ipari és kereskedelmi üzletláncoknak (meg a többi multinak), az mindenre képes. Akár kormányok bedarálására, politikusok lekenyerezésére, de akár népek beetetésére gyári műremekekkel, kalóriadús hazugságokkal, vagy épp félrevezető tápanyag-minőségi és mennyiségi megjelölésekkel ellátott aromás kutyulékokkal. Olyan multimoslékfélékkel, amelyeket a reklámokkal, s mi egyebekkel félrevezetett emberek eltorzított ízléséhez és igényeihez igazítottak.
Ezeket a roppant tömegeket az élelmiszer-ipari óriások valójában olyanoknak tekintik, mint a saját termékeiket: tudatlan és könnyen felhasználható masszának. Pedig a vásárlói tájékozottság hatékony eszköz lehet(ne) a gyengébb vagy a rossz minőségű élelmiszerek visszaszorításában. Főleg akkor, ha szigorúbb hatósági ellenőrzésekkel párosulna.
Az idén a kelet-európai EU-országok végre megvizsgáltak néhány tucat terméket, majd azok minőségét összehasonlították a közösség nyugati felében forgalmazottakkal. Az eredmény igencsak meglepte az illetékeseket: bizonyos ételek, de más áruk (például piperecikkek, tisztítószerek) esetében ugyanis – egyazon névvel és márkajelzéssel – gyengébb minőség kerül a cseh, a szlovák vagy a magyar boltokba, mint mondjuk Ausztriában.
Ez viszont diszkriminációnak tűnik. A keletiek emiatt (de más okból is) ezért úgy érzik, másodrendű partnerként kezelik őket.
Mit mondjanak akkor a kívülállók, beleértve Szerbiát is, ahová ömlik az áru az EU-ból. Ráadásul úgy, hogy nálunk jóformán még panaszkodni sincs kinek a gyatra minőségre.
Az élelmiszerek ügye már többször terítékre került Brüsszelben. Az érintett (világhírű) gyártó cégek egy része ezt sértésnek vette, sőt politikai rágalomhadjáratként értékelte az egészet.
A zűrös eleségekből így politikai ügy és nagy botrány lett, amelynek nyomán Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország kezdeményezte a szabályozás megváltoztatását, illetve azt, hogy az EU határozzon meg egységes minőségi követelményeket. Javasolták azt is, hogy ha valamelyik élelmiszer-ipari termék eltérő minőségben kerül másik országba, azt jelölni kell.
Saját vizsgálati eredményein Románia a héten hördült fel, s jelezte: az Uniót olyan szabály megalkotására kéri, amely lehetővé teszi a társállamokban forgalmazott azonos élelmiszerek összetételének ellenőrzését és összevetését.
Csekély azonban az esélye annak, hogy Brüsszel teljesíti ezeket az elvárásokat. Abból indul ugyanis ki, hogy ha az élelmiszer-ipari készítmények csomagolásán pontosan feltüntetik azok összetételét és tulajdonságait, az épp elég a fogyasztók tájékoztatására, ennél többet nem lehet megkövetelni a gyártóktól. Az EU (jogi) normáiból tehát az következik, hogy értelmetlenség az eltérő minőséget felhánytorgatni. Ergo: nagyon oda kell figyelni, mit (v)eszünk.
Mindazonáltal a német Bahlsen cég nemrég beadta a derekát, s a minap közölte: felhagy a kettős mérce alkalmazásával, vagyis immár minden piacra az egységes recept alapján készített termékeit szállítja. Hamarosan kiderül, hogy a kekszgyár példáját követik-e mások is.
