Az újságírás nem kaland vagy szórakozás

Valihora őstehetség, mi többiek több-kevesebb erőfeszítéssel, nehézségek árán tanultuk meg a szakmát, de ő újságírónak született. Egy nagyra becsült volt kolléganő mutatta be így Valihora Istvánt 1992-ben, amikor a szabadkai szerkesztőségbe kerültem. Kollégánk ugyan már majd 14 éve nyugdíjas, számos olvasónk még mindig emlékszik egyik-másik bátor hangvételű írására. Amikor erre a beszélgetésre invitáltam, Valihora kollégám köszönte a felkérést, de szabódott, hogy kit érdekelnek ma már azok a régi történetek, azonban meggyőződésem, hogy idősebb olvasóink örömmel veszik, hogy felidézzük ezeket, a fiatalabbaknak is érdekesek, tanulságosak lesznek, hisz egy nem is olyan régen letűnt korszakot mutatnak be.

A Képes Ifjúságban kezdett dolgozni a hatvanas években. Felfigyelt rá a Magyar Szó akkori főszerkesztője, arra biztatta, jelentkezzen a napilap újságírójának. Miután leszolgálta a katonaságot, jelentkezett, 55-en adták át a kérvényt a 6 gyakornoki helyre, végül 12-jüket vették fel.1968-ban kezdett el a Magyar Szóban dolgozni.

– Nem tartom magam valami nagy őstehetségnek, amikor szakmát tanultam, sportoló voltam, megtanultam, hogy mi az a kemény munka, és azt is, hogy a munkát mindig el kell végezni. A kérvényben azt írtam, mindig szerettem másokkal közölni, ha valami dicséretre méltót vagy kivetni valót látok, ehhez is tartottam magam egész pályám során. Még akkor is ehhez tartottam magam, amikor olyan időket éltünk, a kilencvenes években, hogy ez már kezdett életveszélyessé válni – szögezte le.

Újvidéken gyakornokoskodott, úgy volt, hogy ő lesz az első nagybecskereki tudósító, de végül mégis szülővárosába, Szabadkára került vissza, mert a megnövelt oldalszám miatt itt is kellettek még újságírók. Minden témakörrel foglalkozott, volt olyan hónap, hogy több mint 70 címe volt (ennyi hosszabb-rövidebb írása jelent meg). Néhány év múlva kényszerből elfogadta, hogy a szabadkai oldal szerkesztője legyen. A műszaki feltételek rosszak voltak, tehát a lektorált, a szerkesztő által átnézett kéziratokat a gépírónő újra átgépelte, ezeket a fotókkal együtt egy nagy méretű borítékba rakták, és küldték a déli órákban a Niš ekspres rendes autóbuszjáratával Újvidékre, ahol a küldönc várta. Megtörtént, hogy amikor Valihora a napi munka után hazaért Palicsra, akkor telefonáltak neki, hogy gond van, az autóbusz elvitte az anyagot Szkopjéba, újra kell küldeni. Az első fax csak az 1984-es szarajevói olimpia után került a szabadkai szerkesztőségbe. – Az itteni szerkesztői munkakörbe a szerkesztőségi munkafeltételek biztosításától kezdve a politikusokkal való hadakozásig sok minden beletartozott. Négy évig tartott ez a szerkesztői megbízatásom. Nem tetszettem a politikai struktúráknak, egyeseknek a Magyar Szóban, valamilyen egyéni érdek is közrejátszott, úgyhogy kikezdtek. Mondtam a főszerkesztőnek, hogy keressenek helyettem mást. El is fogadták a lemondásomat. Kezdődött volna a szebb élet, ellenben meggyűlt a bajom a helyi politikusokkal egy írásom miatt, a Magyar Szó próbálta elsimítani a dolgot, amikor az ügyemet tárgyalták, a folyosón az egyik szerkesztő odasúgta: ,,Pista, nem véd ki senki, ha te magad nem véded meg”.Tudtam, úgy kell úsznom, hogy mentőövet senki sem fog dobni. Ez egy ilyen korszak volt – jegyezte meg.

A sportrovaton megüresedett egy munkahely és – ahogy Valihora fogalmaz – közmegelégedésre ennek a rovatnak a munkatársa lett. – Ott is néha megfeddtek, mert nem bírtam ki, hogy ne írjam meg, hogy Rendőrverés volt Kamenicán. Ezt a címet adtam akkor, amikor a vajdasági ligában a Spartacus cselgáncsozói megverték a rendőriskola csapatát. Egyszer Testvériség-egység szemlén voltam Zágrábban, a Száva töltésénél gyalogolva ráakadtam egy szeméttelepre, az ott élőkről szép képes riportot csináltam. A főszerkesztő azzal utasította el a leközlését, hogy más köztársaságbeli „ilyesmiről” nem hoz riportot. Persze, nem lehetett megírni, hogy a szocializmusban ilyen van, hogy valakik szeméttelepen élnek – idézte fel emlékeit Valihora. A sportrovaton addig volt, amíg nem következett be a főszerkesztőváltás, Erdélyi Károly után Sinkovits Péter lett a lap első embere, úgyhogy Valihora a belpolitikai rovat szabadkai munkatársa lett.

Egyesek szerint a Magyar Szó hőskora akkor kezdődött, a nyolcvanas években, amikor Valihora megírta és a Magyar Szó megjelentette, hogy Vicei Károly perében az előzetes eljárás során a titkosrendőrség aktfotókkal zsarolta a tanúkat. Persze, kitört a botrány. – Természetes, hogy megírtam, ami a tudomásomra jutott, de azért kellett a főszerkesztő és a szerkesztőbizottság is ahhoz, hogy veszélyes témák is megjelentek a lapban. Az újságírás nem kaland vagy szórakozás – bár egyesek számára lehet, hogy az volt –, hanem rengeteg munka, ütközés – adott hangot véleményének Valihora.

Azt, hogy egész pályája alatt ahhoz tartotta magát, hogy ha valami kivetni valót talál, azt szóvá teszi, bizonyítja, hogy nem hallgatta el a véleményét a szabadkai Népszínház Ristić-időszakáról sem: – Ristićnek a párt, az akkori polgármester is uszályhordozója lett, megengedték, hogy a modern színház örve alatt tönkretegye a magyar és a szerb társulatot, angolul, macedónul, szerbül, magyarul beszéltek egyazon előadásban, azt írtam, ami ott zajlik, az nemhogy kakofónia, hanem kakafónia.

Valihora volt az első, aki a kilencvenes években – a háborús, nacionalista uszító propaganda hatására – az iskolákban elkezdődött magyarverésekről írt, amelyekre egyik szülő hívta fel a figyelmét, persze, a minisztérium erélyesen cáfolt, de más iskolákból is jelentkeztek hasonló tortúrát átélt gyerekek szülei. Akkor is „súgott” valaki neki, amikor Mihalj Kertes exhumáltatta a nagybátyját azért, hogy egy asszonytól elorozhassa azt a vagyont, ami az ápolásáért járt neki. Kertes akkor teljhatalommal rendelkezett, de Valihora megtalálta a módját, hogy megírja, milyen visszásságok voltak, milyen törvénytelenség történt a bírósági eljárás során. A kilencvenes években az Észak-bácskai panoráma című rendszeres heti jegyzetében nemcsak helyi témákról, hanem igen gyakran országos jellegű visszásságokról írt, ugyanúgy, mint vezércikkeiben, például leírta azt, hogy ez nem polgárháború, etnikai-vallási háború, hanem nagyszerb imperialista háború. Ekkor mondta az akkori főszerkesztő, hogy „ne kvalifikálj”. Még ezt megelőzően, amikor elkezdődött a jugoszláv válság – habár óva intették ettől – lehozott egy fotót egy letakart rendszámtáblával a városban keringő, egyik épület előtt parkoló autóról. Azt írta, ez a vég kezdete, ha így lehet viselkedni. Nem is olyan sokára bekövetkezett az, amit előre jelzett, abban az épületben, ahol az említett autó parkolt, a szabadcsapat tagjai fegyveresen tartottak sajtótájékoztatót, azzal fenyegetőztek, majd Szabadka központjában ítélkeznek a rendszer ellenségei felett. A dalmáciai nyaralókban kezdődött első szerb randalírozásokról is helyszíni riportot írt.

Mint mondta, ha egyetértett vele a főszerkesztő, ha nem, de ezek az írásai megjelentek. Elvétve történt meg, hogy nem jelenhetett meg valami, például az, amikor azt írta, a palicsi menekülttábor útján végzett etnikai tisztogatás (kitelepítés, áttelepítés) folyik, vagy azt, amikor Palics elkótyavetyéléséről írt.

Viszont amikor az elesett kiskatona – egy süketnéma házaspár egyetlen gyermekének – temetése kapcsán megírta, hogy a polgármesternek is illett volna valamit mondani, napokig vitatkozott erről a város akkori első emberével a sajtó hasábjain. Egyszer bevitték a rendőrségre, mert segített az egyik magyarországi tévécsatorna munkatársainak, akik az elesett kiskatonákról készítettek riportot. Soha nem volt sajtópere, mert mindig igyekezett tényekkel alátámasztva írni. – Büszkén emlékszem, Szerbia ellen érvényben volt az embargó, Göncz Árpád akkori magyar köztársasági elnök magánemberként jött el Szabadkára, mégis adott a sajtónak nyilatkozatot, amelyben sajnálkozva mondta, Magyarországnak nincs se módja, se eszköze, hogy segítsen a határon kívüli magyaroknak, és akkor megírtam, hogy a mindenkori Magyarországnak kötelessége és érdeke, hogy gondot viseljen az önhibájukon kívül határain kívül rekedt magyarokon, és most kiderült, mennyire igazam volt, azóta már Magyarországon is úgy gondolják – jegyezte meg beszélgetőtársunk.

– Az volt a jó, hogy itt, a szabadkai szerkesztőségben soha senki nem kritizált, fogott vissza, volt, hogy a főszerkesztő mondogatta, hogy „ne kvalifikálj, kerüld a kvalifikálást”, egy-két írás nem jelent meg, de ez a kollektíva érdeme is, hogy így lehetett dolgozni. Az újságírás olyan kemény és áldozatos munka, hogy egész nap foglakoztat a téma, elmégy haza és már a következő írásodra gondolsz, mint a téglákat a kőműves úgy rakod össze a kockákat, hogy hogyan építed fel a következő írást. Volt, hogy egyszer megálmodtam a csattanót. Nem vagyok mimózalélek, sose panaszkodtam erre a foglakozásra, azt sem állítom, hogy fájdalmas emlékeim vannak, de nem küldetésnek fogtam fel, hanem gyakran vesszőfutásnak, ahol suhogó pálcákkal álltak sorban a hatalmi struktúra tagjai, a rend őrei, a főszerkesztő, a szerkesztő, a rendszer lojális kiszolgálói, epés ifjú titánok is, elvakult nacionalisták is a büntetősorokban – osztotta meg velünk gondolatait, s mint hozzátette: a dacos igazságérzet és a tárgyilagos tájékoztatásra való törekvés mindig erőteljesebb volt a személyi biztonság miatti aggodalomnál és fontosabb a karrierizmusnál.

Persze, ehhez kellett Valihora bátorsága is, és mások bátorsága is – például a szabadkai szerkesztőségben Gombás Gabrielláé, akivel együtt kapták 1989-ben az újságírói díjat –, a kilencvenes évek elején egy-egy szókimondó írás megjelenése után többször megtörtént, hogy a szerkesztőség főtéri ablaka alatti újságárusnál nem magyar ajkúak megvették a lapot, aki tudott magyarul, az fordította a cikket a többieknek. Valihora véleménye szerint a sok szókimondás ellenére sem féltek a hatalmi struktúrák túlságosan a nem túl harcias magyarság újságjától, annak hangvételétől, hagyták az újságírókat írni.

Többen mondogatták már Valihorának, köztük Tolnai Ottó is, hogy miért nem adja ki a válogatott írásait. Mindig azzal utasította el az ötletet, ekkora idő távlatából, események huszonéves távlatából nem érdekes, de eszébe jutott, ha minden cikkhez háttérinformációt írna, arról, hogyan született az írás, milyen problémák voltak utólag vele, így kerekebb, közérthetőbb, érdekesebb lenne az összeállítás. Persze, a cikkválogatáshoz 25 év Magyar Szóit kellene átlapozni, ezt csak akkor tudná egyszerűen, viszonylag kevés fáradsággal átnézni, ha már digitalizálva lenne a Magyar Szó.