A magyarkanizsai Kocsis Kornél egykor aktív sportoló, a Potisje birkózóklubban és a Fény – Gyógyuljunk Együtt civil szervezetben lát el titkári teendőket, ezenkívül pedig számos rendezvény jegyzi szervezőként a nevét. A 38 éves férfinak eddigi élete során küzdelemből bőven kijutott, gyermekkorától kezdve a birkózószőnyegen, majd 2009-ben egy alattomos betegséggel, a rákkal is meg kellett küzdenie. Kornél azonban nem adta fel, betegsége óta rokkantnyugdíjas lett, ám a tétlenség számára nem ismert fogalom.
A titkári-szervezői munkák mellett arra is szakít időt, hogy a hozzá hasonló betegségben szenvedőknek lelki támaszt nyújtson, és eligazítsa őket az egészségügy bürokratikus útvesztőiben. A róla írt méltatásban azt írták, hogy a közösségben kifejtett munkássága a legfőbb oka annak, hogy az idén ő kapta a Pro Urbe emlékérmet és az ezzel járó pénzjutalmat. Kornélt, elmondása szerint, azonban nagyon meglepte a hír, hogy a civil szervezetek, melyekben tevékenykedik, őt jelölték erre a díjra.
– Nagyon meglepett, úgyis mondhatnám, szemem-szám tátva maradt, amikor közölték velem, hogy engem jelöltek. Mindig úgy tekintettem erre a díjra, hogy idősebb személyeknek ítélik oda, úgymond az életművükért, én viszont túl fiatalnak éreztem még magam hozzá. Aztán elmondták, hogy szeretnék azokat a fiatalokat ösztönözni, akik a közösségért tevékenykednek.
Kornélt három szervezet jelölte a díjra, a Potisje birkózóklub, a Fény civil szervezet és a Maratonfutók klubja.
– Hét-nyolc éves korom óta sportolok, a birkózással kezdtem, de ezenkívül számtalan más sportban is kipróbáltam magam. Évekig részt vettem a maratonon, asztaliteniszeztem, kispályás futballt játszottam, sőt baráti tekebajnokságokon is indultam. A birkózás volt az, amelyet a legkomolyabban műveltem, 20 évig voltam aktív birkózó, de egy sérülés miatt abba kellett hagynom a versenyzést. A legnagyobb siker, amit elértem, hogy négy évig tagja voltam a nemzeti gárdának, ami azt jelenti, hogy négyszer nyertem országos bajnokságot, de ez nem olyan nagy eredmény, jó lett volna legalább egy nemzetközi díjat szerezni.
1994-ben kijutott a világbajnokságra is, végül egy mellkasi sérülés miatt kellett feladnia a versenyzést.
– A végzettségem szerint ipari mérnök és menedzseri diplomám van, 15 évig dolgoztam a Potisje cserépgyárban, 2009-ben diagnosztizálták a rákot, azután jött kemény másfél év kórház és terápia. Azóta pedig – nagyon csúnyán hangzik – de rokkantnyugdíjas vagyok. Én viszont olyan ember vagyok, hogy nem tudok egy helyben ülni. Ha itthon kellene lennem, és tétlenkednem, nem is tudom, mi lenne velem. Az a másfél év alatt annyi rossz tapasztalatot szereztem az egészségügyben, hogy eldöntöttem, segítek azoknak, akik ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint én, és elmondom nekik, hogy mit csináljanak másképp, amit nekem annak idején nem mondtak el. Így jött a Fény civil szervezet is, ahol egyébként nemcsak a szervezet tagjait segítjük, hanem Vajdaság más részeiből is fordulhatnak hozzánk. Van, hogy órákat beszélgetek idegenekkel telefonon, s próbálok segíteni nekik. Sőt rendezvényeket is szervezünk, találkozókat. A végzettségemben ott van, hogy a mérnöki képesítés mellett menedzselést is tanultam, tehát a szervezési feladatok, szervezési munka, csapatépítés közel áll hozzám. S ha már ezt hozta nekem a „nagy könyv”, akkor elkezdtem ezzel foglalkozni. Időt és energiát nem sajnálva pályázatokat írtam a klubnak, segítettem rendezvényeket szervezni, s nem mondom, hogy ezért olykor nem kaptam vacsorát vagy üdítőt, de javarészt önkéntesen csináltam. Sokszor úgy érzem, hogy amit csinálok, az másoknak feleslegesnek tűnhet. Megértem, hogy az, aki ledolgozza a munkaidejét, utána nincs kedve még önkéntesen dolgozni. Nekem viszont ezt hozta a sors, hogy szabadidőm van, és mivel van érzékem, szeretem is csinálni, így ezzel foglalkozom, még ha emiatt érzem olykor, hogy nem néznek teljesen normálisnak. (Nevet.)
Kornél is tapasztalja azt, ami a mai közösségekre oly jellemző: elmennek a fiatalok. Ő mégis úgy döntött, itt marad, és itt kezdi a legtöbbet kihozni abból, amit kapott.
– Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben régebben, hogy elmennék innen, de azután maradtam, és valamiféle lokálpatrióta lett belőlem. Nem ítélem el azokat, akik elmennek, de szomorú látvány, mert ez egy nagyon jó hely is lehetne, ha a gazdaságunk nem itt tartana. Nem tudom, mi lesz a következő generációk sorsa, a gyerekeimnek sem tudok okosat mondani erre vonatkozóan. Igaz még csak hat- és nyolcéves a két fiam, de arra tanítom őket, amiben én is hiszek. Sportolóként mindig a tiszta játékot tartottam a legfontosabbnak, még akkor is, ha a mai világban úgy tűnik, hogy azok érvényesülnek, akik lopnak, csalnak és hazudnak, én ma is hiszem, hogy szorgalmas munkával, nyílt lapokkal lehet a legtöbbet elérni bárhol a világon.
