A nemzetközi férfinapot senki sem veszi komolyan. Körülbelül akkora jelentőséget tulajdonítanak neki, mint a WC világnapjának, mely történesen ugyanarra a napra, november 19-ére esik. Pedig mindkettőt létrehozták valamilyen céllal. Az előzőt azért, mert a változó társadalomban már nem csupán a női jogok tiszteletben tartásáért kell harcolni, hanem gondok vannak egyes esetekben a férfiak jogainak szem előtt tartásával is. Lehet, hogy a világ egy ideig túlságosan el volt foglalva a nők felzárkóztatásával, s eközben megfeledkezett a másik pólusról. Tulajdonképpen természetesnek tartotta azt, hogy a férfiakkal minden a legnagyobb rendben van, elvégre ők azok, akik miatt a történelem során nem érvényesülhettek a nők. Csakhogy a változások soha sem egyrétegűek, nemcsak mindkét nemet, hanem a társadalom legszélesebb értelemben vett csoportjait is mindig érintik, s valamilyen hatást kifejtenek valamennyire.
A változások évtizedei a férfiak helyzetét is nagyban módosították. Nem mondhatjuk azt, hogy feltétlenül rossz irányba. Bekövetkezett azonban az a felismerés, hogy a férfiak szerepére, a férfiakat sújtó problémákra – konkrét példaként: a nemileg specifikus egészségügyi gondokra – is jobban oda kell figyelni az eddiginél. Könyveljük el véletlenként, hogy a fentebb említett másik világnapot is ugyanakkor tartják, sőt, bármennyire ironikusan hangozzék, annak is megvan a szándéka, fel akarja hívni az emberek figyelmét arra, hogy milyen sokan nem rendelkeznek még az alapvető tisztálkodási feltételekkel sem a XXI. században.
Nem kedvelem azokat a kifejezéseket, hogy szebbik nem meg erősebbik nem. Elsősorban azért nem, mert bele se gondolva a fogalmak mögötti jelentésbe, eleve eldönt bizonyos dolgokat, meghatároz bizonyos jellemzőket, különbséget tesz. Ennek ellenére, ahogyan mások is, főleg az újságírás világában tevékenykedők, magam is gyakran használom mindkét megnevezést. Jól jönnek ugyanis olyankor, amikor egy adott szövegben már hatodszor kell megemlíteni, hogy mi történt a nőkkel, vagy mit gondolnak a férfiakról. A szóismétlést megelőző kifejezéseket azonban legalább most indokoltnak tartom elkerülni. Most, amikor pont a nemek közötti különbségek vagy egyenlőség férfiakat érintő oldalát vagy legalábbis annak néhány mozzanatát akarom feleleveníteni. Különben is, semeddig sem tart elismerni, hogy vannak rettenetes erős nők és csodaszép férfiak.
Tisztában vagyok azzal, hogy az „átlagos család” mögött a leginkább statisztikai kimutatások állhatnak, s igen nehéz lenne a mindennapokban találni egy ilyen „átlagos családot”. Az azonban vitathatatlan, hogy a modern kori családon belüli kötelezettségek elvégzése során a férfiak vállára nehezedő teher sokkal nagyobb lett, mint korábban volt. A nők helyzete korántsem olyan még ma, mint amilyennek lennie kellene, ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy a férfiaké ideális, tökéletes. Talán ez a legnagyobb hiba, a legproblémásabb kiindulópont akkor, amikor valahol a nők és a férfiak jogaival kezdenek el foglalkozni. Akkor, amikor valaki rámutat arra, hogy a ma férfiemberének nem olyan könnyű a dolga, nem azt akarja mondani, hogy a nőknek móka és kacagás az életük. Ez fordított esetben is igaz, természetesen.
A férfiak boldogulását, önmaguk beazonosítását a társadalomban már a nevelési módszerek is nehezítik, sőt, talán azok nehezítik meg a legjobban. Teljesen egyértelmű, hogy annak a kisfiúnak, akinek nem szabad „kislányként viselkednie”, lányos dolgokkal játszania, pityeregnie, akinek nap mint nap ismétli el éppen az édesanyja azt, hogy ne tegyen úgy, ahogyan azt egy kisfiúnak nem illik, később gondjai támadhatnak akkor, amikor hirtelen azt várja el tőle valaki, hogy teljesen egyenjogúnak tekintse a nőt, feleségét. Szerencsére ezt az abszurdumot a legtöbben könnyen áthidalják, és meg tudnak felelni a teljesen normális elvárásoknak, nem kell azonban összetett kézzel csodálkozni azon sem, ha valakinek ez okoz némi gondot, és esetleg úgy gondolja, őt erősebbnek, jobbnak, kivételesnek nevelték.
Nehéz lenne egyetértenem azokkal a véleményekkel, melyek szerint csak a nőktől várnak el sokat a munkahelyükön, mely elvárásokra csak rátesznek még egy lapáttal a családon belüli rend érdekében elvégzett teendők. Ez a leggyakoribb tézis a férfi–nő kapcsolatrendszer elemzése során. Azzal tudok egyetérteni, hogy a nők bérezése és foglalkoztatása gondokba ütközik, s olyan diszkriminációk érik esetenként őket családvállalási terveik miatt, mely ellen folyamatosan harcolni kell. A munkahelyi teljesítmény növelését azonban meggyőződésem szerint a férfiaktól még inkább elvárják, elsősorban annak a mára tévesnek ítélhető berögződés miatt, hogy a férfiaknak sokkal több az idejük a munkára, az otthonról ugyanis van, aki gondoskodik. Napjainkban pedig mindez távol áll a valóságtól.
Az efféle téves berögződések leépítése az egyik legfontosabb feladatnak számít akkor, amikor a nemek közötti egyenlőség elérésének témaköre kerül szóba. A feladat egyáltalán nem egyszerű, mert évszázadok hagyománya áll az effajta berögződések mögött. A férfiaknak addig is meg kell próbálniuk a könnyebbnek vélt helyzetük minden nehézségével megbirkózni úgy, hogy közben ne vádolják meg őket nőgyűlölettel, eleget tegyenek a munkahelyi kötelezettségeknek, elég szerepet vállaljanak az otthoni teendők elvégzésében is ahhoz, hogy példásnak tartsák őket. Emellett pedig folyamatosan dolgozniuk kell azon, hogy ahol csak arra lehetőség van, bizonyítsák: nem tekintik magukat felettesnek a párkapcsolatban vagy a családon belül. Ennek a feladatnak már a többé-kevésbé sikeres megvalósítása is megérdemel évente egy világnapot.
