Dávid aggódik, hogy nem fogok tudni hiteles képet adni róla és a munkájáról, ami jogos, hiszen arra, hogy megtapasztaljam az életformájukat, egy nap kevés. Az idilli fotók, amelyeket szabadidejében készít az állatokról a napkelténél, aligha tükrözik a valóságot, de megnyugtatom, hogy engem nemcsak a természet szépsége érdekel, én éppen arra vagyok kíváncsi, miért vállalkozott arra egy horgosi huszonöt éves ifjú, hogy nomád körülmények között – hóban, jégesőben vagy kánikulában – a szabad ég alatt százhatvan szarvasmarhát legeltetve töltse az év háromszázhatvanöt napját.
A gulyáskodás Bánátban még dívik, ám Bácskában már ritkábban lehet találkozni csordákkal, olyanokkal pedig még kevésbé, akik nomád életmódot folytatnak. Papdi Dávid és az öccse pedig már kilenc éve belecsöppentek ebbe, egyenesen az általános iskola padjából. Akkor még mindössze huszonhat szarvasmarhájuk volt, de tapasztalatlanságuk miatt többet kínlódtak, mint ma a hatszoros állatállománnyal. Most viszont Dávidnak már szinte unalmas az a nap, amelyik nyugalomban telik, sajnálja, hogy nem tudja megmutatni, hogyan állnak helyt olyankor, mikor valami izgalmas dolog történik. Pedig ritka az olyan nap, a múlt héten az egyik bika felfúvódott, szerdán pedig kisborjú született. Reggelente szétválnak öccsével, Dávid a bikákat őrzi, testvére pedig a teheneket és a borjakat legelteti külön, ám ez nincs mindig így, az utóbbi másfél hónapban tanyáznak együtt esténként, a legtöbbször külön járják a horgosi Bácska Mezőgazdasági Birtokát. Van, hogy hetekig, sőt hónapokig sem járnak haza, de akkor is csak rövid időre, mert a másiknak egyedül két csordára vigyázni nem kis feladat, édesapjuk látogatja meg őket időnként.
– Eleinte nagyon nehéz volt, a szüleink bíztattak, hogy ezzel foglalkozzunk, így az iskola elvégzése után mindketten itt kötöttünk ki. Ennyi jószághoz, tudod, mennyi föld kellene, hogy elegendő takarmányunk legyen? Egyszer bent tartottunk negyvenet, de már az is megterhelő volt, így viszont a százhatvannal nincs annyi munkánk. Csak hát van ennek is hátránya. Az öcsémmel ketten kell, hogy helyt álljunk, ha történik valami, az elletés például nagy esemény, volt olyan nyár, amikor három nap alatt húsz borjú született, az leírhatatlan, amikor látod őket az anyjuk körül ugrabugrálni, ezért is szereztem be egy telefont, amellyel fényképezni és internetezni is tudok. Megörökítem mindazt, amit látok – meséli Dávid, aki azért nincs elszakadva teljesen a külvilágtól. – A facebookon sok ismerősöm követi, mi történik, de olyan bolond, mint mi, hogy így éljen, szerintem senki sem volna közülük. Egyelőre a családvállalást sem tervezem, mert nem hinném, hogy lenne olyan lány, aki meg tudná szokni ezt az életet.
A kilenc év alatt már bőven volt idejük kiismerniük az állatokat, de a kívülállónak meglepő, amikor azt látja, hogy néhány vezényszóval és a terelőkutyákkal szinte egyszerre fordul a csorda a kívánt irányba, az óriás, több száz kilós bikák hogyan engedelmeskednek vézna gazdájuknak, akin könnyedén átléphetnének. A jószágok első pillantásra igen szelíd és lassú állatoknak tűnnek, ám a látszat csal, különösen, amikor éppen a dominanciáért folyik a harc. Dávid viszont ilyenkor sem ijed meg, az iszonyatos bőgés és a szarvukat összeakasztó bikák közé képes menni. Mivel láthatóan élvezi a veszélyes helyzeteket, meg is kérdezem tőle, hogy félt-e már.
– Egyszer volt egy harcias bika, amelyikkel voltak gondok. Egyik délután, mikor meg akartam kötni, fellökött, szerencsére apám a közelben volt, és a hátára vágott, máskülönben a földbe döngölt volna. Amúgy nem is hinné az ember, de nagyon eszes állatok. Az egyik tehenet haza kellett hajtani, mert megbetegedett, a borja pedig éjjel elszökött megkeresni, hihetetlen, de tíz-tizenöt kilométeren keresztül is követte a nyomát.
Elképesztő történetekből nincs hiány, egyszer Dávid a megakadt cukorrépát kézzel szedte ki a bika torkából, s ezzel mentette meg az életét. Beismeri, hogy időnként vannak kiábrándító pillanatok, amikor egyszerre csőstül jön a gond.
– Át kell élni, milyen az, amikor három napig szakad az eső, amikor télen hófúvásban állunk kint átfagyva. Volt már olyan, hogy arra gondoltam, itt kéne hagyni az egészet, de ilyesmit nem lehet csinálni. Mindenki elképed azon, hogy autóban alszunk, de az a legjobb, amikor esténként végre bebújhatok, és átmelegszem a takaró alatt. Az autóban alvás a legkevésbé kellemetlen. Ivóvizet Kamrásról szoktunk hozni, bejárunk a faluba a pékhez, mosakodásra is van lehetőség, de azzal ilyenkor csak akkor élünk, ha megyünk valamerre. Ezenkívül figyelnünk kell a jószágot, ha megbetegedne, azután itt az ellés, ami ilyenkor, télen már veszélyesebb, mert könnyebben megbetegszik a kisborjú. Történt olyan, hogy emiatt befektettük az autóba, hogy melegen tartsuk. Sőt olyan is volt, hogy a semmi közepén kellett vágnunk tehenet, hogy mentsük a menthetőt, s legalább a húst hazavigyük. Mi olyanok vagyunk, mint a mongolok, a jószágokban tartjuk a pénzünket. Ez itt a mi bankszámlánk – mutat a nyájra színpadiasan.
S hogy mennyire kifizetődő a jószágtartás, arról az is tanúskodik, hogy a sok nehézség ellenére ezzel foglalkoznak. A téli időszakban adják el a kétéves jószágokat, ilyenkor a kukorica tarlóján szépen felhizlalják őket, s utána közvetítőkön keresztül kerülnek a hazai vágóhidakra.
– Időnként nagyon tudom sajnálni őket, mert hát hozzám nőnek, másrészt bosszant, mikor belekötnek a színükbe, a súlyukba vagy korukba, mikor ezek kint legelnek, egészségesek, a hentesüzletekben meg néha olyan húsokat látni, a különböző szalámikról nem is beszélve, amelyekben aztán van minden. Ráadásul valaki olyan kritizálja, aki azért kap pénzt, mert az általam nevelt jószágokat továbbítja, mégis vastagon leveszi a részét.
Arra a kérdésre, hogy meddig foglalkozik szabad legeltetéssel ilyen módon, egyelőre ő sem tudott válaszolni.
– Nálunk a rögtönzés működött mindig. Ezt addig csináljuk, amíg az egészségünk bírja, hogy utána mi lesz, nem tudom. Nem szoktam előre tervezni, az sem biztos, hogy növeljük az állományt – de azért hozzáteszi később, hogy jó volna több munkással legeltetni lóháton lovagolva, mint az amerikai tehenészfiúk. Ha lovon egyelőre nem is, de bikán lovagolhat, s engem sem enged el anélkül, hogy ezt ki ne próbálnám az egyik szelíd jószágon. S mindezek után búcsúzáskor azzal válunk el, sajnálja, hogy nem tudott valami igazán izgalmasat mutatni. Hazafelé fejtem meg, hogy ő, aki már megszokta, nem tudja, hogy egy kívülállónak már az is élmény, ha az előtte ballagó bika egyszer csak megfontoltan hátrafordul, és mélyen a szeme közé néz.
