A zentai Rózsa Ilona 1916. július 16-án született, nemrég ünnepelte a 99. születésnapját, lassan már száz esztendőt tudhat maga mögött. Ilyen szép kort megért embertől legelőször azt kérdezik: És hogy tetszik lenni, hogy szolgál az egészsége?
Rózsa Ilona százévesen is életvidám (Fotó: Gergely Árpád)
– Jól vagyok, köszönöm, bár már a hallásom és a látásom nem a régi. Latintanár unokatestvéremtől tanultam: Cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok. Hála istennek még az agyam működik. Nem gondoltam, hogy sokáig fogok élni. Gyerekkorom nem volt könnyű, öten voltunk testvérek, édesapánk korán meghalt, még csak 13 éves voltam. Szegény édesanyámra maradtuk mi öt árva, szerényen éltünk. Anyámnak tíz testvére volt, ők is segítettek, de nagy részük szétszóródott a világban.
Nagyapám, Szegő József építész nagyon szeretett bennünket, vidám ember volt, tele anekdotákkal, a Mosolygó Tisza-mentében is benne van. A legidősebb nővérem, Gizella húsz évesen férjhez ment Győri László zentai újságíróhoz. Tizenegy órakor esküdtek meg, délben már indultak Rijekába, hajóra szálltak és meg sem álltak Argentínáig, ott élte le az életét. A két háború között sokan kivándoroltak a tengerentúlra. A sorban a második nővérem, Erzsébet, varrónő volt, még Belgrádba is járt varrni. A magyarok ideje alatt elkerült a házból, hozzáment egy zsidó emberhez és az utolsó vonattal sikerült elutazniuk Zentáról Pozsonyba, akkor már a zsidókra nehéz idők jártak. Két lányuk született. A harmadik nővérem, Anna, sajnos már hatéves korában meghalt vörhenyben. Az öcsém, Józsi, amikor megnősült tanyára került.
Zentán elvégeztem a kis érettségit, ügyes kezem volt, anyám szakmára adott. Lóci László kalaposmester műhelyében négy évig inaskodtam, majd még négy évig segédként dolgoztam. Abban az időben Zentán öt kalaposüzlet volt, kettő zsidó. Édesanyám testvére, a keresztanyám, a Guelmino vegyeskereskedés mellett egy kis üzletet rendezett be nekem, neki köszönve saját kalapüzletet nyithattam, csak egy pult és egy szekrény, ennyi volt a berendezés, de nagyon boldog voltam. Így indult a saját kalapospályám, de előtte még Pesten kitanultam a művirágkészítést. Abban az időben nagy szó volt a művirág, nem voltak gépek, amelyek ontották volna a különféle művirágokat, mint most a kínaiak. Kézzel vagdostam, melegített vasakkal formáztam a virágokat, leveleket. Örömmel, szeretettel készítettem a kalap- és ruhadíszeket, esküvői virágokat.
Én voltam a Kalapos Ili. Édesanyám is segített a boltban, ha több volt a munka. Kedveltem a nagy szélű kalapokat, szerettem a szépet, időnként Pesten megfordultam, ahol új, divatos kalapokat és ruhákat láttam, ötleteket gyűjtöttem. Sokan jártak hozzám, az utcabeli gyerekek is szerettek benézni, szívesen láttam, apró ajándékokkal vártam őket.
Egyszer egy módosabb hölgy, ne is említsük a nevét, behozott egy régi kalapot, hogy hozzam rendbe. Azt mondtam neki, hogy kár a pénzért, már nem érdemes megcsinálni ezt a kalapot.
– Igenis meg fogja csinálni! – förmedt rám az asszonyság.
Nagyon bántott a dolog, nem szoktam hozzá az ilyen hangnemhez. Látta rajtam az uram, hogy valami nincs rendben, amikor elmondtam neki mi történt, fogta a kalapot, becsomagolta és visszavitte. A cselédlány nyitott ajtót, a kezébe nyomta a kalapot, hogy adja át a nagyságának. Ezzel le volt tudva a dolog.
Sokat járt a boltomba a Zsiga, a jómódú nagygazda Pecarski család kisebb fia, a Živojin. Nagy házuk volta Zentán, most is itt lakom, de már egyedül. Tíz évig udvarolt nekem ez a jóképű Zsiga, sokat sétáltunk vele a Tisza-parton. A Royal Hotelban voltak mulatságok, én szerettem táncolni, de a Zsiga nem tudott, nem bánta, ha mással táncoltam. Az anyja, egy kardos Branovački-lány sehogyan sem tudott megbékélni vele, hogy a fia egy szegény magyar lányt választott magának. Tíz éve tartottuk már a barátságot, nagyon jól megértettük egymást, akkor az egyik nap az én Zsigám beállított a kalapboltba:
– Ili, zárd be az üzlet és gyerünk!
Felvezetett a városházára a Plavšić Dušan anyakönyvvezető elé, aki mikor meglátott bennünket felkiáltott: – Zsiga, hát ti vagytok, végre! Összeadott bennünket, pezsgőt vett elő, koccintottunk és mindenki ment a maga dolgára, én vissza a boltba, a Zsiga meg a bankba. Így lettem Pecarski Rózsa Ilona. Anyósom nem sokkal a halála előtt végre megbékélt: – Magyar lány, szegény lány, de nem baj, majd én megtanítom, amire kell – mondta.
Zentán egyre-másra csuktak be a kalaposüzletek, én tartottam ki legtovább. A második háború után már senkinek sem kellett kalap. Szegénység volt, az emberek a fejükbe nyomtak egy franciasapkát és el volt intézve. Még a nők sem igen hordtak kalapot, elmúlt az az idő.
Sajnos nekünk nem született gyerekünk, Zsiga nem akart. Utólag már nem érdemes sopánkodni, mindig előre néztem, az életvidámságom a mai napig megmaradt. Nem zavar a magány, de időnként szükségem van a társaságra. A szomszédban lakó Aranka sokat segít, nyolckor mire felkelek, az asztalon vár a tea, meg a Béres-csepp, ha kell, bevásárol. Idős barátnőim is meg szoktak látogatni. Az iskoláskori barátnőm lánya, a Seherezádé most érkezett, két hétig lesz nálam. Ha nincs kivel beszélni, a rádió a társam, jó hangosan szól, szeretem a tudományos meg a többi érdekes műsort hallgatni.
Visszafelé soha se nézz, mondogatta férjem, csak előre, de nekem már csak múltam van. Az orvosom szokta mondani, csak így tovább előre. A vérnyomásom és a cukrom is jó, de rosszul látok. Néha a tévét azért bekapcsolom, de inkább márt csak hallgatom, a Jakupcseket szeretem. Járókerettel, kísérettel közlekedek az utcán, néha még megszólít valaki: Ilike, maga az!
Eltemettem már mindenkit. A férjem 85 évet élt, a pravoszláv temetőben nyugszik. Az én helyem a katolikus temetőben vár rám az anyámék mellett. Így beszéltük meg, hogy mindenki a sajátjaihoz tér meg – mondta Ili néni, a kalaposlány.
