1918 őszén a magyar társadalomban, a négy éven át tomboló kegyetlen és eredménytelen harcok hatására, általánossá vált a békevágy és a politikai változások iránti igény. Az elégedetlenség az őszirózsás forradalomban csúcsosodott ki, amely elsöpörte a háború alatt hatalmon lévő politikai elitet, és Károlyi Mihályt, az ellenzéki pártokat tömörítő Magyar Nemzeti Tanács vezetőjét juttatta az ország élére. A forradalmi változások Szabadkát sem kerülték el, és új városvezetés került hatalomra. A helyi forradalmárok azonban csak rövid ideig állhattak Szabadka élén. A Belgrádban megkötött szerb–magyar fegyverszüneti egyezmény értelmében ugyanis november 13-án szerb csapatok vonultak be a városba. Bár ekkor még csak a békekötésig tartó ideiglenes katonai megszállásról volt szó, a város birtokbavételét a szerbek már ekkor megkezdték.
FORRADALOM ÉS MEGSZÁLLÁS 1918-BAN
Október 31-én délelőtt Szabadkán elterjedt a hír, hogy Budapesten győzött a forradalom. Az események az ellenzéki pártok helyi szervezeteit is cselekvésre sarkalták. A polgári radikálisok, a Károlyi-pártiak és a szociáldemokraták képviselői este, a zsúfolásig megtelt Korzó moziban, Mukits Simon vezetésével megalapították a Szabadkai Nemzeti Tanácsot. A testület megalakulása után újabb hír érkezett a városba: József főherceg Károlyi Mihályt kinevezte miniszterelnökké, ezzel pedig győzött a forradalom. Az új kormány Pleszkovich Lukácsot, a szabadkai Károlyi-párt jeles alakját, Szabadka kormánybiztos-főispánjává nevezte ki. A kormánybiztos-főispánt a törvényhatósági bizottság november 11-ei rendkívüli közgyűlésén iktatták be hivatalába. Emellett, Bíró Károly polgármestert, aki tizenhat évig állt Szabadka élén, mint a „régi rend” képviselőjét menesztették.
Közben a szerb csapatok délről egyre közeledtek. November 3-án átlépték a Szávát, 9-én pedig bevonultak Újvidékre. Ezen események hatására Szabadka délszláv lakossága is megmozdult. November 10-én a Hungária szállóban a szerbek és a bunyevácok nagygyűlést tartottak, ahol megalakították a Bunyevác–Szerb Nemzeti Tanácsot Šime Milodanović vezetésével. A Szabadkai Nemzeti Tanács kereste az együttműködést a délszláv testülettel, de a Bunyevác–Szerb Nemzeti Tanács már mindinkább magát tekintette a város irányító szervének.
A szerb csapatok november 13-án este fél hétkor vonattal érkeztek meg Szabadkára. Összesen ezerháromszáz katona, Anta Živulović alezredes és Mihajlo Bodi őrnagy vezetésével. A vonatot a pályaudvaron nagyobb tömeg kíséretében a két nemzeti tanács tagjai várták. A katonákat a bunyevác és szerb nők virággal dobálták. A Bunyevác–Szerb Nemzeti Tanács nevében Šime Milodanović, a szerbek nevében pedig Jovan Manojlović üdvözölte őket. Az eseményen a város magyar vezetői is felszólaltak. Dembitz Lajos helyettes polgármester a város nevében üdvözölte a katonákat, míg dr. Havas Emil, a szabadkai polgári radikálisok vezéralakja, a Bácskai Hírlap felelős szerkesztője, a Szabadkai Nemzeti Tanács nevében szólalt fel.
„Testvéreim! A Magyar Nemzeti Tanács megbízásából a szabadkai magyar polgárság nevében így üdvözöllek benneteket, mert nem csak barátsággal hanem szeretettel is fogadunk. A magyar nép a tiétekkel négy és fél éven át közösen szenvedett. Most, hogy a béke közeledik, üdvözlünk, mint egy demokratikus szabad állam küldötteit, az új, demokratikus magyar nép nevében! Isten hozott!” – olvasható Havas Emil beszéde a Bácskai Hírlap november 14-ei számában.
A fenti sorok ma talán meglepően hatnak, ezért fontos hozzátenni, hogy a város magyar lakossága és helyi politikai vezetői a megszállást csak ideiglenesnek gondolta. Úgy vélték, a csapatok csak a béke megkötéséig maradnak Szabadkán. A beszédek után a szerb katonák egy része megszállta a vasúti postát, a többiek lassan kiszálltak a vonatból, majd megszállták a városi postát és a MÁV Üzletvezetőségét.
A megszállás után a Szabadkai Nemzeti Tanács úgy folytatta munkáját, mintha mi se történt volna. November 20-án azonban, egy héttel azután, hogy a szerb katonákkal teli vonat befutott a szabadkai pályaudvarra, megtörtént a hatalomátvétel. A történteket így írja le a Bácskai Hírlap:
„Szerdán délelőtt féltizenegy órakor megjelent a városházán Krupezsevics Vladiszláv ezredes, szerb állomásparancsnok és összehívta a város főtisztviselőit s bejelentette a város vezetőségének, hogy miután nem tud érintkezni a városi tanáccsal, mert a tanácstagok nem tudnak szerbül s így természetesen sok fontos dolgot nem tud végrehajtani, éppen ezért ily körülmények közt kénytelen a városvezető állásokba szerbül is tudó embereket kirendelni. Egyuttal felszólította dr. Dembitz Lajos [al]polgármestert, hogy állásukat hagyják el s hivatalukat adják át utódjaiknak.
A szerb stationskommandant szerdán délelőtt kinevezte már az uj városvezetőséget is.”
Vladislav Krupežević, a Bíró Károly menesztése óta üresen álló polgármesteri tisztségre Stipan Matijević ügyvédet, míg Dembitz Lajos alpolgármester helyére Stipan Vojnić-Tunićot nevezte ki.
Az új városvezetés nem tette tiszteletét a magyar kormány szabadkai képviselőjénél, Pleszkovich Lukács kormánybiztosnál, és nem is kereste vele az együttműködést. Végül 1919. december 9-én Stipan Matijević felszólította Pleszkovich-ot, hogy hagyja el a Városházát, majd távozása után a polgármesteri mellett átvette a főispáni teendőket is. Ezzel a lépéssel az utolsó magas tisztséget betöltő magyar politikust is leváltották a városban.
ÖKÖRSÜTÉS A FŐTÉREN
Bár jogilag Szabadka még Magyarországhoz tartozott, a megszálló szerb csapatok az új városvezetéssel karöltve úgy igazgatták a várost, mintha az már a délszláv államhoz tartozott volna. Betiltottak minden magyar jellegű összejövetelt. A villamosokra kiírták, hogy „Govorite naš jezik!” vagyis: beszéljetek a mi nyelvünkön. A katonai parancsnokság elrendelte, hogy a kereskedők, iparosok, mérnökök és más vállalkozások magyar nyelvű cégtáblái mellé cirill betűs cégtáblákat helyezzenek. Azokat, akik nem tettek eleget a rendeletben foglaltaknak, megbüntették, sőt egyes esetekben a kirakataikat is beverték. A magyar bírók, ügyészek és tisztviselők hűségesküt kellett, hogy tegyenek a délszláv államra, ha meg akarták tartani állásukat. A két legjelentősebb szabadkai napilapot, a Bácskai Hírlapot és a Bácsmegyei Naplót betiltották.
A magyarellenes intézkedések miatt 1919. február 21-én a szabadkai vasutasok csatlakoztak ahhoz a délvidéki sztrájkmozgalomhoz, amely a szerb csapatok túlkapásai ellen szerveződött. A szerb hatóságok gyorsan, erőszakkal törték le az ellenállást. A szegedi Délmagyarország című napilap szerint február 24-én 500 szabadkai vasutast letartóztattak, 40 vasutast véresre verve végighurcoltak a városon. Az erőszak megtette a hatását. A szabadkai vasutasok felvették a munkát. Így a sztrájk anélkül, hogy elérte volna célját, véget ért. Szabadka magyarsága már csak abban reménykedhetett, hogy a párizsi béketárgyalásokon igazságos döntés születik.
A vasutassztrájk után azonban két olyan eseményre is sor került, amelyek jól mutatták, hogy a szerbek Szabadkára úgy tekintenek, mintha már a békeszerződés nekik ítélte volna. 1919. július 26-án Sándor régensherceg tett látogatást a városban. A régens automobillal érkezett Horgos felől. Fogadására kétszáz lovas katona sorakozott fel a Párhuzamos úton. A régens a Városháza erkélyéről mondott beszédet az összegyűlt tömeghez, amelyben kijelentette, hogy Szabadka „a miénk, és az is marad”. 1919. november 13-át pedig a délszláv lakosság már úgy ünnepelte, mint a „felszabadulás első éves évfordulóját”.
1920 tavaszán a párizsi béketárgyalásokról érkező hírek már sejtették, hogy igen szigorú döntés születik a magyarok ügyében. A szabadkai vasutasok ezért csatlakoztak a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban zajló általános vasutassztrájkoz, hogy így tiltakozzanak a készülő igazságtalan békeszerződés ellen. Beszüntették a munkát a villamostelep munkásai is, az üzletek, kávéházak bezártak, a villamosközlekedés leállt. A hatóságok erőszakkal próbálták letörni a sztrájkot. Április 19-én, a városháza előtt tüntetés kezdődött a hatósági erőszak ellen. A tömeget a katonaság feloszlatta. Erre válaszul április 20-ra virradó éjjel vasutasok és a hozzájuk csatlakozó munkások egy csoportja fegyverekkel felszerelve három rendőrlaktanyát támadtak meg, az ott tartózkodó rendőröket megfutamították. A tűzharcokban két rendőr életét vesztette. A felkelést a kirendelt katonaság leverte, a vezetőit pedig elfogta.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum már csak szentesítette az 1918. november 13-án történteket. Szabadka magyar lakossága hivatalosan is kisebbségi sorba került. Eközben a város szláv lakossága a trianoni békeszerződés aláírásának alkalmából június 20-án nagy ünnepséget tartott Szabadka központjában. Az esemény reggel 8 órakor vette kezdetét a városi tanács díszülésével, amelynek egyetlen napirendi pontja a békeszerződés megkötése volt. A Városháza dísztermében megtartott ülésre megjelentek a városi közigazgatás tisztviselői, a katonai és állami szervek, valamint a közvállalatok képviselői. A díszülés után a résztvevők a pravoszláv templomba, majd a Szent Teréz-templomba vonultak istentiszteletre, miközben zúgtak a harangok. Az istentiszteletek után a Városháza előtt nagygyűlést tartottak. Marko Protić így írja le azt a napot:
„Korán reggel 8 nyolc óra körül, de a szemle után is egészen 1 óráig, szólt a katonazene az utcákon.
Addig a Városháza déli oldalánál nagy füst emelkedett a levegőbe és kellemes illat terjedt, nyárson sütötték az ökröt a népnek – a régi szokás szerint, a szép emlékekért. Természetesen bőséggel volt bor is előkészítve.
A nép elégedetten nézte, ahogy készültek a nem mindennapi étkek, amelyeket a városi pincéből hozott hordónyi jó borral locsoltak.
A vigadalom késő estig tartott. Ma már erről az eseményről regék szólnak, beszélnek róla. És beszéljenek is róla” – olvasható Marko Protić könyvében.
Felhasznált irodalom:
A Bácskai Hírlap és a Délmagyarország korabeli cikkei
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914–1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.
Marko Protić: Zlatni dani Subotice (Od oslobođenja do potpisa mira 13. nov. 1918 – 4. jun. 1920), Gradska Stamparija i Knjigoveznica, Subotica, 1930.
Mészáros Zoltán: Szabadka és környéke 1918-as megszállása. Híd, 2012/3. 102–110.
Németh Ferenc: „A magyar vasutasok dicsősége, ezeknek a szomorú időknek legnagyobb fényessége”. Válasz a represszióra: A délvidéki vasutassztrájk (1919), Bácsország, 2019/1. 2–8.
