Nemrégiben a házunkhoz közeli boltban vásároltam. Egy amolyan családias légkörű, méretében már városias, hangulatában azonban még mindig falusias üzletről van szó. Gyermekkoromban itt tanultam meg, hogy az ajtón belépve egyes néniknek Dobar dan!-t kell mondani, másoknak viszont a sokkal könnyebb Jó napot! jár. Máig szeretek itt vásárolni, hiszen zömében ismerik egymást a vevők és az eladók. Bizalommal el lehet küldeni a kisebb fiamat is a szükséges dolgok beszerzésére, hiszen segítenek neki a két nyelven beszélő alkalmazottak, a pénztárnál pedig kiszámolják, mennyi pénze maradt az elvégzett feladatért járó csokira...
Illusztráció (Gergely Árpád felvétele)
Aznap a boltban éppen mosószerért nyúltam a polcra, amikor megláttam a lányom egyik barátját. Rám pillantott, majd lesütötte a szemét. Bátorítóan néztem a tinédzsere, és vártam. Egy pillanatra felemelte a tekintetét. No majd most, gondoltam. De semmi.
– Jó napot! – mondtam erőteljesen.
Nézett rám immár értetlenül...
– Mondom, jó napot!
… és újra lesütötte a szemét. Mozdulni azonban csak nem akart, állt ott megkövülten, szinte tanácstalanul.
– Te Emőkével jársz együtt, nem? – próbálkoztam a kapcsolatfelvétellel.
– Mm… – matatott a kosarában. A helyzet immár kellemetlen volt, így jobbnak láttam véget vetni a kínos „kommunikációnak”: Szervusz!
Ezt is megéltük – futott át a nagyanyám által olyan sokszor mondogatott gondolat immár az én tudatomon is. Amióta az eszemet tudom, a napszakhoz illő jó kívánalom éppúgy része volt a szótáramnak, mint a csókolom, a szervusz vagy a viszontlátásra. A kezét csókolom és az alászolgája éppoly idegennek hatottak számomra, mint a manapság divatos helló vagy cső. A Jó reggelt! nélkül azonban még a családon belül sem kezdődhetett el egy nap, a Jó éjszakát! hiányában pedig elaludni sem voltam képes. Meggyőződésem ugyanis, hogy amióta ember az ember, valamilyen formában kifejezi a másik emberi lény iránti viszonyát, jelzi a közeledés szándékát.
„A köszönés a kommunikáció egy formája, mely során emberek szándékoltan egymás tudtára hozzák jelenlétüket, figyelmet mutatnak, és egyben valamilyen emberközi viszonyt fejeznek ki” – írja a Wikipédia, az emberi tudástár modern formája. A definíció egyik legfontosabb eleme számomra az, hogy emberek közötti viszony meghatározására (is) szolgál a köszönés. Ez az alapja ugyanis mindazon viselkedési szabályoknak, amelyek nemzedékeken át öröklődnek. Nem hiába szólt ránk annak idején erélyesen a nagymamánk, ha elfelejtettük üdvözölni a szomszédasszonyt, ha nem köszöntöttük fennhangon a tanítót, és ne adj’ Isten, szó nélkül léptük át bármely helyiség ajtaját. Nem volt apelláta: tudni kellett, hogy a fiatalabb köszön először az idősebbnek, a beosztott a felettesnek, a férfi a nőnek és a belépő a bent lévőknek. Arról már nem is beszélve, hogy a régi etikett szigorúan tiltotta, hogy a gyerekek tegezzék az idősebbeket, és a 25 év felettiek esetében is csak közös megegyezéssel lehetett tegeződni. Ezen íratlan szabályok észrevétlenül, ám annál hatásosabban lopták be magunkat a tudatunkba, és senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni jogosultságukat.
A köszönés legeredendőbb oka a másik ember tisztelete: megköveteli, hogy a szemébe nézzünk annak, akit köszöntünk, akivel beszélünk. És nem felejtjük kezünket a zsebünkben. A gesztusok ugyanis sokszor erőteljesebben kifejezik viszonyunkat a másik emberhez, mint a verbális kifejezés. A filmekből talán még a mai fiatalok számára is ismerősek lehetnek az olyan üdvözlési formák, mint a kézcsók, vagy a kalapemelés, amelyeknek külön etikettje volt. Egy évszázada a férfiak pontosan tudták, hogy mit jelent, ha egy nőnek ténylegesen megcsókolják a kezét, vagy csak a nyújtott kéz fölé tartják arcukat. Azzal is tisztában voltak, melyik kezükkel kell megérinteniük a kalapjukat, ha jó szándékukról, vagy éppen ellenséges magatartásukról akarnak jelet adni a szembejövőnek. Az európai kultúrában a mai napig a köszöntés szerves részét képezi a kézfogás, a biccentés vagy az integetés. A világon számos érdekes üdvözlési formát ismerünk: a japánok udvariasan meghajolnak egymás előtt, a franciák kötelezően három puszit adnak, az indiaiak tenyereiket mellkasuk előtt összeérintik és a namaste (hódolatom) köszöntéssel üdvözlik egymást. Az új-zélandi maori bennszülöttek orrukat dörgölik össze, Tibetben pedig búcsúzáskor nyelvet nyújtanak egymásra.
Az udvariasság formái egy-egy kulturális közegen belül is változtak az idők folyamán. Társadalmunkban a demokratikus közösségeknek meghatározó eleme lett a közvetlenség, ami akaratlanul is átírta a régen kőbe vésett szabályokat. Mára már összemosódott annak jelentősége, hogy kit és mikor lehet letegezni, de a fiatalok és idősebbek közötti üdvözlések sem követnek szigorú szabályokat. Tolcsvai Nagy Gábor nyelvész szerint ez az egyik oka annak, hogy különösen a 15 és 25 év közötti fiatalok sokszor zavarban vannak, és a találkozás pillanatában hirtelen nem tudnak dönteni a szüleiktől örökölt és a kor elvárásainak megfelelő köszönési formák között. „Az öntudatosabbja ilyenkor választ, hangosan köszön, de többször inkább csak mormol valamit, amit lehet így is, úgy is értelmezni, s közben fejbólintással vagy más gesztussal, nem nyelvi eszközzel jelzi, hogy köszön… Mások egyáltalán nem tudnak dönteni e fél percnyi idő alatt, s ezért nem üdvözlik a másikat” – írja a művelődéstörténész az Édes Anyanyelvünk folyóiratban.
Továbbra is kérdés azonban számomra, hogy a jövő nemzedéke a „néma” üdvözléssel hogyan alakít ki emberi viszonyokat a virtuális világon kívül?
