„A földet nem nagyapáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” Gyermekkoromban oly sokszor hallottam ezt a bölcsességet, hogy – bár mindig is mélyen egyetértettem vele – lassan a könyökömön jött ki; közhelyszámba ment mindenesetre. Pedig valóban mély – vagy inkább toronymagas? – igazságot takar, természeti nép fiának ajkáról származik, és egy weöresi kaliberű poéta sem fogalmazhatta volna meg a lényeget. Aztán az utóbbi években, évtizedekben szinte sehol nem találkoztam vele; mintha megfeledkeztünk volna róla. És arról is, amit jelent… Amikor elhangzott, világszerte ismertté és népszerűvé vált, akkor tartottunk három perccel éjfél előtt. Most hány óra van, kedves olvasóm?
Fotó: Gergely Árpád
A mindenkori földi hatalom, a történelmi társadalom kormányainak intézkedéseit gyakran szidjuk – gyakran szidom magam is –; talán mert a népszerűtlen döntések kapnak nagyobb hírverést, meg egyszerűen ezekre inkább felkapjuk a fejünket, szeretünk is olykor egy jót szitkozódni, hogy a kormány „monnyon le”… aztán amikor egy-egy okos, bölcs és jó határozat születik, afelett lezser módon elsiklunk, természetesnek vesszük, magától értetődőnek etc. Ilyen az ember. Pedig a politikum köreiben is akadhatnak valóban jóindulatú, a világot és a társadalmat jobbá, élhetőbbé tenni kívánó „bús képű lovagok”, akik talán csendesebbek számos pénz- és hataloméhes kollégájuknál; ugyanakkor nem riadnak meg a szélmalomharctól, a kilátástalannak tűnő küzdelmet is felvállalják, mivel tisztában vannak vele, hogy az élet folyamatos harc – úgy az egyén, mint az ország, mint az emberiség szintjén… és folytathatnám a sort. Amint fent, úgy alant. Ahogyan bent, ugyanúgy odakünn. És el ne feledjük: végső soron Don Quijote sem bukott el. Lehetett nevetségesnek, elesettnek, reménytelennek tűnő apró alighős – lényegében felmagasztosult!
A Föld órája ketyeg. A tüdőként táguló Univerzum a halál óramutatója; másodpercre pontos. Éjfél talán el is múlt már néhány perccel; csak nem vettük észre még. Mint amikor a presszóban ülünk, enyhén kótyagosan, mámoros, de azért igen remek társaságban – és ugyan ki figyel ilyenkor az órára?! Noha az Idő bennünk is van, mintha mi valahogy kívül állnánk – ülnénk, fetrengenénk és dagonyáznánk – az Időn. De ettől még a Bolygó tovagördül égi pályáján a hűvös világéjben. Ő másképp számítja az Időt; számjegyei szentek, abszolút megbízhatóak, az Idő rovátkáin mutatói bizton tovahaladnak. Az Óra pedig körbejár, és soha nem áll meg: a Hajnal el fog érkezni, ebben biztos lehetsz, felebarátom, testvérem. …a kérdés csak ennyi: velünk vagy nélkülünk? Mert ha abszolút értelemben nem is, itt, e földi létben bizony ki lehet szállani.
Vagy újra elkezdeni látni – hallani, szagolni, ízlelni és tapintani; érezni és érteni –, kiemelni kótyagos fejünket, méla tekintetünket a hamis álomból, aztán felvenni a rozsdás páncélt, felkapaszkodni, sajgó csípővel is, a szegény elaggott gebére, majd kétséget, félelmet nem ismerve megindulni a sokkarú és toronymagasból fenyegető Rém irányába; ha előbb csak vánszorogva is, egyre sebesebb galoppra fogva összetört szegény önmagunkat, hogy a Világ, s benne mi magunk, a talpain újra stabilan megálljon. Üdvözítő lenne, nemde, véreim?
Apró lépések ezek. Egy görnyedt anyóka Szlovéniában csendesen sétál utcahosszat egy másik világból odacsődített, zsivajgó diáksereg mögött, és apránként felszedegeti az általuk gondtalanul elhajigált szemetet. Egy apró város apró civil szervezete kitalálja, hogy megtisztítja a folyópartot a szintén emberi hulladéktól. Egy másik apró város apró polgárai eldöntik, hogy rendbe teszik az ősi gyógyforrás környékét. Egy kicsiny poétapalánta elhatározza, hogy környezetgazdálkodási fakultásra iratkozik: ne csak verseket faragjon, hanem – az Égtől nem hogy elszakadva, de éppen összekötve azt önmagával és felebarátaival – valamit két ügyetlen kezével „idelent” is megragadjon és megjavítson e sápadt sárgolyón (noha most is épp „verset farag”), hasznossá téve magát az itt és mostban is… Avagy – esetünkben, írásunk apropóját szolgáltatva – egy apró ország miniszterelnök asszonya egy új szennyvíztisztító megépítése felett örvendezik, és hatalmas összegeket készül a környezetvédelembe fektetni, ugyanezen ország környezetvédelmi minisztere pedig bejelenti, újabb 83 ezer hektár földterületet helyeztek védelem alá a kormány hatalomgyakorlásának első száz napja alatt, és kötelességének érzi, hogy az évtized végéig az ország tíz százaléka (306 ezer hektár földterület) ugyanezt a védelmet élvezze.
Apró lépések. De mindig apró lépések vezetnek el a célig. („Csak még egy lépés”… írja Rejtő Jenő is Menni vagy meghalni című nagyszerű regényében annak kapcsán, hogy ezt kell mantráznia a légiósnak a Szaharában menetelve, amennyiben szeretné elkerülni a szomorú véget. Nincs ez másképp globális viszonylatban sem.) Apró lépések. Csupán látni kell a helyes irányt, csak nem szabad megtorpanni. Lépkedni a helyes irányban – és nem zuhanni, ahogyan jelenleg leginkább történik! –, nem tévesztve szem elől a Célt; összeszedni az utcán a szétdobált szemetet, otthon szelektíven gyűjteni azt, a földi hatalom részéről helyes döntéseket hozni, megküzdeni az olyan „óriásokkal” is, mint az ipar, a közlekedés vagy a mezőgazdaság negatív irányvételének pusztító ereje, fenntartható módon gondolkodni, cselekedni, ergo: fejlődni, a törvényeket betartani és betartatni (és az ígéreteket is, a földi hatalom részéről is, hiszen ez a dolga/dolgunk, nem?), élhetővé tenni a társadalmat, a világot – a fogyasztói társadalomnak nevezett Szörnyeteget pedig mielőbb lefejezni, eltüntetni a Föld színéről, de még az emberi agyakból is. Tudom, ez az az „óriás”, mely a legriasztóbb, felvenni vele a küzdelmet a legreménytelenebbnek tűnik, de aki felett a mesék végén a legkisebb királyfi mindazonáltal sikeresen győzedelmeskedik… Mese? A bölcsesség kútfője! És bizony mondom, nekünk is magunkévá kell tenni ezt a bölcsességet, egyúttal a legfiatalabbakkal (otthon, az iskolában, mindenütt) is megismertetni – hogy majd gyermekeink, unokáink, akiktől a Földet kölcsönkaptuk, e bölcsesség szerint éljenek. Természetesnek véve azt.
