Javában olvadt már a decemberi hó, a városi buszt pedig olyan helyen vártam, ahonnan semmi kedvem sem volt a mély pocsolyák miatt gyalog nekivágni. Az első és középső ajtók közötti féltávra sikerült előrejutnom azon a testek közötti résen, amelyet egy hozzám hasonló korú férfi előrenyomulása teremtett. Egy állomásnyit utaztunk, amikor az illető olyan mozdulatot tett, mintha tovább szándékozna furakodni, majd, olyan arcot vágva, mintha kellemetlen lenne neki, rám nézett, de szótlanul mégis maradt a helyén. Amikor rövidesen másodszor is ugyanezt tette, kezdett gyanús lenni, de színleltem, hogy észre sem vettem. Nem is álltam hozzá túlzottan közel, és menet közben meg sem löktem. Harmadszorra már megszólalt:
– Bocsánat, a következőn le szeretnék szállni.
– Nyugodtan – válaszoltam – felőlem semmi akadálya.
– Dehogynem – folytatta. – Tudja, kioldódott a cipőfűzőm, és maga éppen rajta áll. Szóval, ha lenne szíves...
