Reggel kinéztem az ablakon, és láttam, hogy ismét sok hó esett az éjjel. Mérgelődtem magamban, nem annyira azért, mert majd havat kell hánynom, különben nem tudunk kijutni az utcára, hanem azért, hogy mi vár rám odakinn.
Mármint az utcán.
Szép helyen lakunk. Úgy mondom, hogy fenn, a hegyen. Több hiányossága is van e kis városrésznek, de egy közülük elsősorban a téli hónapokban okoz fejfájást. Keskenyek ugyanis az utcák, és a havat nemigen tisztítja el a téli szolgálat. Legutóbb is a házunk elejét jómagam hánytam el. Úgy, ahogy ez illik és kell is, ha nincs hókotró. Úgy emlékszem, tavaly sem jelent meg a masina.
Felkészültem rá, hogy majd csúszkálni fogok az autóbusz-állomásig. Emlékszem, valamikor régen harisnyát húztunk a cipőre, nehogy elessünk a jeges havon, de ez ma már nem divat. Nem látok harisnyás cipőket. Meg aztán mit szólnának az emberek? Nézd, ez bedilizett, előbb húzott cipőt, aztán harisnyát.
Elindultam hát. Csak bátran, mondogattam magamban a kapuig, de amikor kiléptem rajta, majdnem hasra estem. De nem szó szerint. Képzeljék, az utca teljesen tiszta volt. Nem hittem a szememnek. Az aszfalton egy pirinyó hófoltocska sem…
Dicsérem a téli szolgálatot. Végre hozzánk is bemerészkedett...
Bátran lépkedtem, elcsúszni hát nem fogok!
Nem is csúsztam el. Már majdnem célba értem, amikor megbotlottam. A gyönyörű havas tájat bámultam, nem vettem észre egy aprócska kavicsot a földön…
Szerencsére nem estem el. Megkapaszkodtam.
Ilyenkor mindig jó, ha van kibe megkapaszkodni…
