Jó tollú, magyarországi szerző számolt be az egyik közösségi portálon, hogy megpróbálta gyermekeit leválasztani a kütyükről és az olvasás felé terelni őket. Kudarca olyan családi bonyodalmakat váltott ki, hogy azt is leírta, hogy legszívesebben Budapestnél fölfeküdne a Dunára, hátha Mohácsnál valaki kihalászná. Valaki, aki ismerte a szerzőt és lakcímét is, amint elolvasta a bejegyzést, nyakára küldte a rendőrséget, hátha még megmenthető az öngyilkosjelölt. A szerző hiába bizonygatta, hogy esze ágában sincs vízbe ölnie magát, sőt egyéb úton se kíván véget vetni életének, a gépezet beindult, a rendőröknek meg kellett várniuk a mentősöket, akik a pszichiátriára szállítják majd a szerzőt, mert ez a procedúra.
A mentő vagy két óra múlva érkezett meg, addig a jó tollú, magyarországi szerző nem tudott mihez kezdeni a rend kötelességtudó őreivel, leültette hát őket, és mindkettőjük kezébe nyomott egy-egy könyvet. Nem azokból, amelyeket ő írt. A rendőrök figyelmesen olvastak. Majd jött a mentő, hosszú beszélgetés a pszichiáterrel, kiderült, hogy az író tényleg nem önveszélyes, hazamehetett.
El is határozta nyomban, hogy többé nem posztol a fészbukon, a történetet viszont megírta egy novellában.
Engem meg az foglalkoztat, hogy mi lett a két könyvvel. Magukkal vihették őket a rend őrei, vagy ott kellett hagyniuk a jó tollú, magyarországi író lakásában? Mert engem rettenetesen dühítene, ha két órán át olvashatnék egy könyvet, aztán meg soha nem jutnék a végére!
