Két dolgot valószínűleg sohasem fogok tudni megenni az életben: a kocsonyát meg a svártlit, disznósajtot. Hogy is néznek ezek az ételek ki? A kocsonya, úgy, ahogy van, rezeg a tányérban, amikor elébem teszik. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy én azt befaljam. Meg aztán az illata se igen jó, szóval jobban szeretek másik asztalnál ülni, ha éppen ilyen eledelt fogyasztanak a környezetemben. Illatnak meg csak azért neveztem, hogy ne sértsem meg azokat, akik esküsznek a kocsonyára. A disznósajt – nevezzem ismételten így – illatával is gondjaim vannak, amióta magamról tudok, de a külleme sem a legcsábosabb ételek egyikéről árulkodik. Azt már nem is szoktam firtatni, hogy egészen pontosan miből tevődik össze. Tudom, sokan felkiáltanak most: a pástétomot meg szalámikat meg megeszed, mi? Abban aztán tényleg nem tudod, hogy mi van! Egyet kell értenem velük is, tényleg nem tudom, és tényleg megeszem. Más az íze. Biztosan telerakják jó kis mesterséges ízesítőkkel. Meg jobban elkeverik, és nem látszik, ami benne van. Nem a legértelmesebb magyarázat, de mit csináljak, ez már csak így van.
Pedig meglehetősen sokat változtam gyerekkorom óta, amikor bizony még a töltött káposztáról is le kellett hámozni a káposztát ahhoz, hogy elfogyasszam, a töltött paprikában pedig ugyancsak minden jó volt, kivéve a paprikát. Mentségemre legyen mondva: a spenótot megettem.
Bármennyire is csökkent az idők folyamán a válogatósságom, bármennyire is ki tudtam bővíteni az étrendemet szinte minden létező – és nálunk elérhető – étellel, a fenti kettő, azt hiszem, már örökre feketelistán marad…
