Újvidék napjainkban épül-szépül. Akárcsak Tito idején, amikor gombamód szaporodtak a lakóépületek. „Szolidáris” lakásokat csak az nem kapott, aki nem kért. Egész városnegyedek épültek, az egész ország területéről sereglettek ide emberek a boldogabb jövő reményében, hisz volt mire alapozniuk: Újvidéknek erős gyáripara volt, bőven akadt munkahely annak, aki akart dolgozni. Volt olyan eset is, hogy röpke öt-hat év munkaviszony után máris lakással „ajándékozták” meg a szocialista munka hőseit, akik a múlt század kilencvenes éveinek elején pár száz német márkáért magántulajdonná „varázsolhatták” a társadalmi tulajdonban lévő ingatlanokat.
Az építkezés manapság is tart. A székváros tágabb központjában lévő telkeket szétkapkodták a „leleményes befektetők”, attraktív helyeken már nem maradt egy négyzetcentiméter szabad hely sem.
A minap már a vasútállomás környékén is sürögni-forogni kezdtek a gépek, egykor munkásbarakkok voltak itt, a senki földjén (értsd: városi tulajdonban lévő telken). Most „valaki” kiszemelte magának (biztosan olcsón hozzájutott), és ha majd befejezi, felépíti és eladja a lakásokat, üzlethelyiségeket, biztosíthatja a maga, no meg az unokái jövőjét is. A mutyizás javában tart. Bizonyíték: egy másik telken röpke egy hónap alatt hatalmas, négyemeletes épület nőtt ki a semmiből, éppen a Merkur üzlettel szemközt. „Állami tulajdonban” volt egykor ez a telek, tudom, mert rokonaimtól vették el a második világháború után. Senki a valamikori tulajdonosok vagy leszármazottaik közül nem követelte vissza. Így hát az elvtárs uraké maradt: nekik jó lesz egy új „kezdetnek”.
Csak azt nem tudom, mi a fenéből építkeznek.
