Soha sem voltam még Csíksomlyón. Csak hallgatom a beszámolókat, amelyek rendre azzal érnek véget, hogy oda egyszer el kell menni. Nekem a pünkösd nem a tömeg, nem az utazás, sokkal inkább az elcsendesedés, a család, meg az ünneplés.
Emlékszem nagymamám pünkösd előtt még alaposabban felsepertette velünk mind a három udvart meg az utcát is, mint ahogyan azt tettük minden szombaton. Ünnepre készülődtünk. Ha kellett meszelni azt a hét elején meg megtette, hogy a porta rendben legyen. Szombatra már nem maradt más csak a sepregetés meg a sütemények készítése.
Verőfényes napokra emlékszem, meg nagyapám keményített fehér igére. Kezében bort hoz a kamrából. A diófa alatt ott áll a konyhaasztal, körülötte ugyancsak ünneplőbe öltözött férfiak. Előttük borospohár meg a kártya.
A virágoskertben hatalmas bokor pünkösdi rózsa. Gyönyörű bordó.
A nagymamám a szomszédasszonyokkal a kispadon üldögélt, kivitték a kisszékeket is az utcára, ha többen voltak és beszélgettek.
Nyugalom volt. Vasárnap meg pünkösd hétfőn is ünnepeltünk. Nem akadhatott olyan halaszthatatlan munka, amit éppen ezen a napon kellett volna elvégezni. Ha elment egy lovaskocsi a ház előtt, megvető megjegyzéseket tettek. Szemükben bűn volt ezen a napon kocsira ülni, dolgozni.
Az ünnep, főként a vallási ünnep, számukra szent volt. Meg tudtak állni, félre tudták tenni a munkát.
A léleknek régen is szüksége volt az ünnepekre, ahogyan most is.
