Soha sem értettem azokat az embereket, akik macskát, kutyát, vagy más házi állatot szeretnének tartani, befogadnak egyet--kettőt, de két–három hónap után már szabadulnának tőlük. Először is miért kell nekik? Mert látták, hogy a szomszédnak, barátnak, barátnőnek van, és akkor nekem is kell? Vagy azért, mert gyerekük, élettársuk mellett még valóban szükségük van egy macskára? Mert szeretetet már csak a macskától (én inkább a kutyát javaslom) megkapják?
Nem tudom. Azt azonban igen, hogy két macskánk mellé elvállatunk egy kutyust is. Hét hónapos, és ma már nem is lehet kutyusnak becézni. Ő kutya!
Nem az a bajom vele – tulajdonképpen vele nincs is bajom –, hogy már óriási, hanem, hogy mindenemet megrág és széthord a kertbe. Kezdte a régi, rossz cipőmmel. Nem bántam. Folytatta egy papuccsal. Ezért sem mérgelődtem különösebben, majd következett még egy papucs, zokni, örökírő, a macska tálja és még sok tárgy, ami a keze, illetve a foga ügyébe került.
Egy napon az udvarunkban megjelent egy kistermetű kutya is. Nagyon haragudtam rá, de csak azért, mert nem volt tervemben még egy ebet etetni, meg aztán két nap alatt rájöttem, hogy a macskákat kegyetlenül útálja – azóta is a háztetőn laknak, és enni is ott adok nekik, a létrára való mászással kockáztatva testi épségemet. Haragszom rá, mégis megszerettem. Egy régmúlt, szép idők reklámkutyájára emlékeztet, és rettentően aranyos (persze a macskákkal nem). A nagy kutyus pedig féltékeny és rongyként bánik vele.
Mondják meg, hogy mit tegyek? A kutyus az utcáról jött be hozzánk. Befogadtam, de megtrtani nem tudom. Tegyem visza az utcára?
Nincs rá szívem.
Önök közül, kedves olvasók befogadja valaki, mert ha bárkinek kell egy macskákat gyűlölő, aranyos kutyus, jelentkezzen szerkesztőségünkben. Nevem:
