A minap újrahúroztam a citerámat. Vagyis a fiamét. De még mindig az enyém is… És mégse… Érdekes, hogy milyen nehezen válunk meg bizonyos tárgyaktól. A kicsi gyerekek görcsösen ragaszkodnak egy-egy plüsshöz vagy takaróhoz, a nagylányok a mobiltelefonjaikhoz, az anyák az órájukhoz, az apák pedig az autójukhoz. Sokszor beszélünk is a kedvenc tárgyainkhoz: elmondjuk nekik gondjainkat, megosztjuk velük kétségeinket és örömhírt is közlünk velük. Ilyen értelemben pedig a hangszer hatványozottan „jó barát”. Mert ő is „beszél”. Helyettünk is: dübörög, ha mérgesek vagyunk, csapong, amikor örülünk, és vijjog, ha sírnánk. Lelke van – mondják. Amelyet mi táplálunk belé.
Merengésem közben lassan csupasszá vált a citera: fiam először próbálkozott a régi, enyhén rozsdásodó húrok leszerelésével. Meglepően ügyesen csinálta, így kisvártatva már csak egy fadarab feküdt az asztalon. Nohát, így olyan semmilyen – állapította meg a gyerek, és a húrok újrafeszítését már rám hagyta.
A csapok csiszolása közben emlékek törnek fel a számtalan népzenei táborból, barátságokról, fesztiválokról, utazásokról. Az első fényes húr kifeszítésénél eszembe jut, hogy milyen aggódóan nyújtottam át a hangszert a fiamnak, amikor citerázni kezdett. Majd a következő húrnál az első fellépésének emléke mosolyogtat meg, a tizediknél pedig már a dicsérő oklevelek átvételénél tartok. És végül hangolok.
Végigpendítem az immár csillogó, új húrokat. Megrezzen a lelkem. Mintha másképp szólna: a fiam hangjait hallom belőle. És már érkezik is: csillogó szemekkel csodálja a hangszerét. Igen: az Övét. Benne a lelkem piciny darabkájával.
