egy pohár vörössel a kézben,
a kora esti órákban,
olcsó plasztikszéken tanakodni
az életről,
miközben félünk a saját hangunktól,
a ráncoktól és a jövőtől,
hangosan, nevetve,
részegen mondtunk köszöntőt,
hogy reánk borult az éj,
és már a cigarettafüst is csak rejtély,
ahogyan a csillagok
és az utolsó pohár bor,
hatalmába kerít minket
a társaság nyújtotta mámor.
cukormáz
édesszájúnak tartom magam,
ezért olykor éhezve sóhajtozom
mézesmázos szavaid után,
mégis, egy-egy desszert
keserű ízt hagy hátra.
a nyár utolsó darabjai
alkoholt izzadt a nehéz nyár,
s mi vágyakozóan szívtuk magunkba.
a bolond az utca túlsó végén
választ vár:
milyen Isten kapaszkodik a mi hangunkba?
