Söpri az utcán a házelejét az öregasszony. A kapubejáratban megáll egy idegen autó, egy középkorú férfi kiszól belőle.
– Szervusz. Megismersz? Én vagyok a Sóti Pista.
Az öregasszony leányos zavarában csak néz. Pörgeti az agyát, ki lehet az a Sóti Pista, de nem jön rá. Évtizedek óta ott él, de ilyen vezetéknévről nem tud a környezetében.
– Emlékszel – szólal meg a férfi –, ott laktunk a faluvégen. Anyám meghalt, én meg Németországból hazajöttem eladni a házat.
Az öregasszonynak még most sem ugrik be, kik lehetnek Sótiék.
– Hoztam neked ajándékot. Zepter edényeket, meg porcelán késkészletet.
Már veszi is ki az autóból a csomagokat, de nem kettőt, hanem négyet. Nyitja a kaput, és a nehézkesen járó öregasszony előtt megy be az udvarba.
Ezek az edények még anyámé voltak, nekem már úgysem kell. Ezt a késkészletet is itt hagyom. Eme két csomagért pedig adj nekem 250 eurót. Legyen üzemanyagra hazafelé.
– Nekem 250 euróm nincs – mondja az öregasszony –, de mindjárt hívom a fiamat. Ha neki van, és akar edényeket venni, majd ad neked.
Ezzel Sóti Pista a hóna alá csapta a dobozokat és úgy tűnt el, ahogy érkezett.
