Illusztráció (Pixabay)
Kertész helyett édesanyja kívánságára Sándor egészségügyi technikus lett. Becsületes, pontos, lelkiismeretes szakembernek tekintették a felettesei. Ő alig várta, hogy éjjeli ügyelet után kilépjen a műtő zárt helyiségéből, becsukja a városi lakóépületbeli otthonának ajtaját, és kibiciklizzen a „hegyre”. Ott friss levegőn a hétvégi házikó tágas kertjében kedvére ásott, gyomlált, ültetett. A napsugarakat magába szívva megtelt élettel. Amikor egyik vezető beosztású doktornő-szomszédot elvitte a daganatos betegség, igazat adva neki, csak ennyit mondott róla Ági néninek, a feleségének: „Otthon halt meg, nem a kórházában. Nem akarta magát azokra bízni, akikről tudta, hogyan dolgoznak.” A nejének korábban elárulta, hogy mulasztások, tévedések esetén a kórházban a szakmabelieknek meg kellett védeniük egymást.
Csodálkoztak a páciensek is, hogy ő soha semmit nem fogadott el, de szófogadóan mindig a felettesei ajánlotta gyógyszert, gyógymódot népszerűsítette, ha valaki a tanácsát kérte. Amikor az rákérdezett, hogy ezt javasolná-e a feleségének, akkor nemmel válaszolt.
A víz volt a legfontosabb itala, házi patikájába gyógyszer helyett friss és szárított gyümölcsök, zöldségfélék, gyógynövények… kerültek. És fokhagyma az asztalára természetesen mindennap. Langyos sós vízzel, szódabikarbóna- vagy enyhe hipermangán-oldattal rendszeresen öblögette az orrát, így egy-két nap alatt kikúrálta magát, amikor esetleg összeszedett valamilyen vírust.
Feletteseit Sándor/Sanyi bácsi mind túlélte. Most nem érti, mi is történik. „Gyönyörű napsütésben idősek-fiatalok szájmaszkkal sétálnak! Mi lesz az emberiséggel!” – jegyzi meg városi séta után megpihenve a padon.
