Egy őszinte mosoly megváltoztatja a világot. Nem nagy energiabefektetés, sőt egyáltalán nem megterhelő. Ettől függetlenül csupa mogorva, komor embereket látok az utcán. Mint csiga a házát, visszük magunkkal gondjainkat, fújtatunk, mint egy jól nevelt gőzmozdony, harcban állunk a világgal. Legfőképp önmagunkkal.
Óriási teher ez mindenki számára, elidegenedünk egymástól, végül teljesen elmagányosodunk. Korunk egyik legszomorúbb betegsége a társasági, a páros magány. Nem tudnunk csak úgy lenni egymásnak. Nem tudunk jónak lenni, csak úgy. Mert jónak lenni jó. Nem mosolygunk.
Néhány napja munkára sietve arra lettem figyelmes, hogy a sugárútról egy közel hetvenéves házaspár próbál letolni az útról egy személyautót. A volánnál egy negyvenes férfi ült, a bácsi és a néni pedig elkeseredetten tolta az autót. Az utca tömve volt járókelőkkel, bicajosok száguldottak, a padokon erejük teljében lévő férfiak moziztak. Nem gondolkodtam, kiugrottam az útra, a bácsi és a néni közé, és letoltuk az autót. Szemlátomást meglepődtek. Zavartan megköszönték, és hatalmasat mosolyogtak. Én is. Ennyi elég is volt. Mosolyuk aznap megváltoztatta a világot.
