Várakozás (Illusztráció/Pexels)
Az augusztus 20-i hosszú hétvége egyik napján a dávodi fürdőben találkoztunk a Pécsett élő fiunk családjával, az unokánkkal. Ők nem jöhetnek hozzánk, mi se hozzájuk, de a határsávon belüli mozgástérbe viszont belefért Dávod.
A fürdő kilenckor nyit. Elvileg. Mert nem nyitott. A pénztárnál várakozott már előttünk másfél tucatnyi látogató, általában családok, így ha a családfők megváltják a jegyeket, egy-kettőre bejut mindenki, de nem, minden családtagnak személyesen kellett a kasszásnő elé járulni, hogy csuklójukra erősítse a karszalagot. Megjegyzem, két pénztár van a bejáratnál, de a másikat csak délután nyitották ki, amikor a strandolók már nem érkeztek, hanem távoztak.
A fürdő sosem dicsekedhetett a vendéglátással, de hogy állami ünnepen, a strandidény derekán 2 személyre bízzák a kiszolgálást a talponállóban és a lángosozóban, tökéletes nemtörődömségre vall.Ebédidőben órákon át, tömött sorokban várakoztak ételre-italra a vendégek, előbb az egyik ablaknál, ahol leadták és kifizették a rendelést, majd a másiknál, ahol átvehették a tálcájukat.
Távozásunkkor ugyanannál a hölgynél adtuk le az értékmegőrző kulcsát, akinél a jegyeket váltottuk. Fülig érő szájjal érdeklődött, hogy hallottuk-e, hogy délelőtt kilométer hosszan álltak sorba a bejárat előtt. Hallottuk. Nekünk is 25 percbe tellett, amíg megkaptuk tőle a három karszalagokat és a kulcsot. Ez a csigatempó mellett nem csoda, hogy mindenütt föltorlódtak a sorok.
