A nagymamák még húszas éveimben elkezdtek a nősüléssel zaklatni, ám amint átléptem a harmincat, oda jutottunk, hogy minden egyes alkalommal meg kell vitatnunk ezt a kérdést, bármikor találkozunk.
Szerencsére, megértőek. Általában. Amikor azzal érvelek, hogy nem találtam meg az „igazit”, és hogy csak azért nem fogok megnősülni, hogy a család elégedett legyen velem (meg hogy aztán legyen miért válni).
Sajnos, ez nem mindig sikerül. Megjegyzik, hogy válogatós vagyok, hogy túlságosan magasak az elvárásaim, meg azt is, hogy túl sok időt töltök a munkával, meg úton, egyik fellépésről a másikra kocsikázva.
Igazuk is van, viszont így is sikerül kiégetniük nálam a biztosítékot.
– Kisgyerekem, én meg sem érem már hogy vőlegény legyél! – panaszkodott nekem egyszer az egyikük egy vita során, amely már kezdett elharapódzni.
– Mama, ha ilyen tempóban dohányzol hetvenen túl is, akkor csakugyan gyanús… – martam vissza.
– Ángyod p… Ugyan kisgyerekem…
