Diák védőmaszkban (Illusztráció/Julia M Cameron/Pexels)
Izgatottan várom a vírusszállta tanév híreit. Már az is talányos számomra, hogy az első napon vajon a tanító vagy tanár leakasztotta-e egy pillanatra a füléről a maszkot, hogy álcázott arc helyett teljes ábrázattal mutatkozzon be diákjainak. És ugyanezt megtehették-e a gyerekek? Különben meg nem lehet tudni, az álarcos vagy a fedetlen bemutatkozás-e a célravezetőbb, ha úgyis inkább egymás fedett arcát látják. Ugyan hányan ölelkeztek össze kézfertőtlenítés és bevonulás előtt a rég nem látott barátnővel? Kért-e a kisdiák a másiktól kölcsön tollat? Megmutatta-e a barát vagy barátnő összehajolva a telefonjára frissen érkezett képet vagy levelet? Szünetben kiért-e az összes osztály az udvarra az előírt távolság betartása mellett, vagy az utolja el sem indulhatott? Mert közben becsöngettek.
És a szünet. Állnak a gyerekek egymástól másfél méterre beszélgetve? Az elsőből nem szalad oda a gyerkőc a negyedikes bátyjához? Egykor még „békeidőben” is fegyelmezni kellett a rosszalkodókat rakoncátlanságuk miatt, most képesek betartani a drákói szabályokat? Szünet után is mindenki fertőtlenítette a kezét?
És az utca. Végre lekerülhetnek a maszkok, összeállhatnak ismerősökből, haverokból a csoportok…
A gondok azért vannak, hogy megoldjuk őket – mondhatnánk. Lehet, hogy van olyan is, amelyiket mégsem sikerül?
