Gombost 1924-ben és 1926-ban teljesen elöntötte a Duna, majd 1965-ben is úszott a falu. Ezután épültek meg a gátak, és a gombosiak a kilencvenes évek kezdetéig nem tartottak az árvíztől. A szerb–horvát-háborúban, a kilencvenes években a katonaság megrongálta a gátakat. A mai napig nem tették rendbe ezeket, sőt néhány éve már a gát tövét is felszántják, bevetik. Mindez kissé gondba ejti a falubelieket, különösen, amikor a Duna vize már-már a földmű koronáját nyaldossa.
A templom parókia oldali falán mintegy húsz centiméterrel a föld szintjétől egy hatalmas vasszög jelzi a múlt század elején történt árvíz magasságát. A templomban pedig egy festmény emlékeztet a nagy tragédiára. A kép alatt, amely az összedőlt házakat, a meggyötört embereket, anyákat, gyerekeket ábrázolja, háttérben a nagy Dunával és a szomszédos parttal, a következő szöveg áll: „Gombosi árvíz, 1924. júni 24., szombat 2-4 óra.”
A gombosi nagy árvíz 1924-ben
A festményt Dopsay András gombosi illetőségű, család nélküli ember, a Gyöngyösbokréta egyik megalapítója adományozta a templomnak 1960-ban.
Négy évvel ezelőtt Nemes Istvánnal, a falu akkori vezetőjével beszélgettem a Dunáról, a Gombos körüli vizekről, gátakról. Ma már nem ő a helyi közösség elnöke, ugyanis az idei választásokon nem indult, mégis őt keresem fel.
A Duna ismét magas, ha még növekszik, mire számíthatnak a gombosiak?
– Megítélésem szerint nem éri el a 2006-os szintet. De 1965-ben sem tudták, hogy mekkora lesz majd a víz, mégis egy hónappal az esetleges áradás előtt megcsinálták a nyúlgátakat. Jelenleg a víz magassága körülbelül 750 centiméter. A gátat 800 centiméter magasságra tervezték. Én azt látom, hogy a Duna folyása gyors, ami azt jelenti, hogy elfolyhat a víz, így a kritikus magasságot sem éri majd el a tetőzés napján. De azt nem tapasztalom, hogy a megfigyelésen kívül bármilyen óvintézkedéseket végezne a vízgazdaság, az állam.
A víz kiszámíthatatlan, és ha ne adj' Isten mégis átszakítaná a gátat, mi történne?
– Újvidék felé folyna. Megtelnének a csatornák, és mivel sok helyen nincs a csatornákon gát, egyszerűen ellopták onnan a földet, mindazokat a földeket, falvakat és városokat elárasítana, amelyek az útjába kerülnének. De én nem szeretnék pánikot kelteni és nem is ez a célom, csak fel szeretném hívni az illetékesek figyelmét néhány gondra.
Mivel e gondok nem a helyi közösség épületében vannak, ahol éppen beszélgetünk, hanem kinn, a terepen, kocsiba ülünk és a Duna felé vesszük az irányt.
Először töltésszemlét végzünk. Kísérőnk megmutatja, hol tetőzött a Duna négy évvel ezelőtt. Meggyőződhettünk, hogy valóban van még helye a terjeszkedésre, de nem sok. És meggyőződhettünk arról is, hogy szójaültetvény húzódik kilométereken át a töltés tövében.
– Látja azt a csatornát. Mi úgy nevezzük, hogy Ázolgó. Valamikor itt eresztették le a kendergyárból a vizet. Néhány évvel ezelőtt engedélyt kértünk a Vajdaság Vizei Közvállalattól, hogy kitisztítsuk az Ázolgót. Kérvényünket azzal utasították el, hogy kétszázötven méterre a töltés tövétől semmilyen földmunkát nem szabad végezni. A szójaültetvény e csatornácska és a töltés között van. Látja azt a piros jelzést, ott a töltés tövében, a szójaföldben? Az a buzgárt jelzi. Azt a vizet, ami a töltés testén át, a föld alatt jut ide. Azért jelölték meg, hogy az ide átszivárgó vizet szemmel tartsák. De ezt a vizet homokzsákokkal kellene körülvenni, hogy csökkentsék a víz nyomását. Aki a töltés mentén vetette a szóját, nem gombosi ember. Innen, a környékből való, és állítólag közel áll a vízgazdaság egyes vezetőihez. Ezért teheti ezt meg büntetlenül. És nekem ne mondja senki, hogy ha a töltés melletti védett sávot éveken át folyamatosan felszántják, akkor az nem árt majd a töltésnek. Mellesleg a szántás minden évben egyre jobban kapaszkodik fel magára a töltésre is. És biztos vagyok benne, hogy itt évről évre több és több buzgár lesz.
A hétvégi házak vízben állnak, ugyanis az árterületen épültek
Visszafordulunk a töltésen. A kocsiból látom az árterületeken fekvő hétvégi házakat. Pontosabban felső részüket és a tetőket. Ezeknek a házaknak, ugyanúgy, mint minden árterületen épült víkendtelep házainak, a Duna nem kegyelmez. Beles a konyhákba, a földszinti szobákba, sőt ha „jobb” kedve van, akkor még az emeletekre is felkukucskál.
Itt, Gombosnál, a gombosi vasúti hídnál mintegy ötven hétvégi ház van. Mindössze egy-kettő helybeli tulajdonban. A kúlai lakosoknak van a legtöbb házuk, meg a szabadkaiaknak, zomboriaknak, és újabban a hódsági Duna-kedvelők is itt ütnek tanyát. A vasúti híd lábánál egy deszkákból készült tákolmányon sikerül lejutnunk a víkendtelep szélére. Emberrel nem találkozunk, csak egy kis fekete korcs kutya néz fel ránk különös érdeklődéssel. Mintha azt kérdezné tőlünk, hát ti mit kerestek itt, e vízrengeteg partján? . Nem vakkant, nem ugat, tulajdonképpen nem törődik velünk, hanem a vizet kémleli, a vízen egy nagy fűcsomót figyel. Vajon mit rejthet e bozót? Patkányt talán, vagy egy elpusztult halat? Ő tudja…
A gát tövét minden évben felszántják, és már néhány éve szóját vetnek a földbe, rongálva így a földművet
Nemes Istvánnal egy másik helyszínre megyünk, százméternyire a szerb–horvát határátkelőtől, ahol pontosan ugyanaz a kép fogad, mint négy évvel ezelőtt. A katonák, akik „hazájukat védték”, ide voltak beásva, a tankokkal, az ágyúkkal együtt. Majd a háborúnak vége lett, elvonultak a katonák, eldübörögtek a tankok, és itt maradt a be nem tömött gátszakasz. És itt maradt az ágyúgolyók által megrongált földmű is. Négy évvel ezelőtt ugyanerről számoltam be. Most csak annyival mondhatok többet, hogy a töltés mögötti területen nagy határátkelő helyet építenek majd, ugyanis a jelenlegi már túlnőtte magát. Az itteni házakat két évvel ezelőtt mind felvásárolták, és az itt élő családok beköltöztek a faluba. A sokhektáros területet valószínűleg homokkal töltik majd fel, hogy a határátkelő épületeit felépíthessék. Ekkor biztosan a megrongált gátakat is helyrehozzák. De addig még sok víz folyik le a Dunán. Meg aztán, ha valamilyen csoda folytán néhány év múlva mindkét országot felveszik az Európai Unióba, a határátkelőre se lesz szükség. És mi lesz akkor a megrongált gáttal?
– Nemcsak ez a gond – mondja Nemes István –, hanem az is, hogy a Duna medrét itt nem kotorták már csaknem húsz éve. A meder így emelkedett, ezért nem biztos, hogy a gátak a 800 centiméteres vízmagasságnak megfelelnek. És a másik nagy gond, hogy sem a Duna gátját, sem a csatorna gátjait nem tartják rendben. Mi Palánkához tartozunk, de úgy látszik, messze vagyunk tőlük. A régi világban – a hatvanas és a hetvenes évekre gondolok – itt, Gomboson volt egy víztársulat, amelynek az volt a feladata, hogy rendben tartsa a gátakat, a csatorna medrét. Tízen voltak, és egyszerű szerszámokkal dolgoztak. Semmi gond nem volt, sem a gátakkal, sem a csatornák medrével. Mindig tiszták voltak. Ma senki sem végzi ezt a munkát. Lehet, hogy nincs rá elegendő pénz, de szerintem, ha a Vajdasági Vizek Közvállalat, vagy a község pályázatot írna ki közhasznú munkák végzésére, ami magába foglalná a már említett munkálatokat, Gomboson több mint tíz jelentkező is lenne, akik ma vagy munkanélküli segélyből tengődnek, vagy semmilyen jövedelmük nincs. A pályázatot lehet, hogy csak a legkritikusabb három hónapra kellene kiírni, amikor legjobban nő a gaz, legjobban burjánzik a hínár, de talán arról is el kellene gondolkodni, hogy ismét a folyók, csatornák menti falvakat kötelezzék arra, hogy tisztán tartsák maguk körül a folyó, a csatorna partját, rendben tartsák a falvakban, a szántóföldek körül a vízelvezető csatornákat.
Megszívlelendő tanácsok ezek, csak nem tudom, hogy eljutnak-e az illetékesekig. És ha igen, vajon megszívlelik-e e tanácsokat?
