Az 1944/45-ös zsablyai, csúrogi és mozsori megtorlások áldozatai közül elsőkként rehabilitálták Szabóné Novák Esztert, édesanyját, Novák Franciskát, és bátyját, Novák Imrét. A bíróság az idén április 15-én hozta meg döntését, amely május 31-én vált jogerőssé. Szabóné Novák Eszter követelni fogja édesapja, Novák István rehabilitálását is, akit a partizánok bírósági ítélet nélkül végeztek ki 1945 januárjában.
Zsablyán éltünk, 1939-ben eladtuk a házunkat, de vettünk egy másikat, nagyobb telken, és építkezni akartunk. Már az épületanyagunk is megvolt, de közbeszólt a háború. Édesapám egy szerb sörgyár lerakatában volt raktáros, édesanyám pedig varrónőként dolgozott.
Édesapámat 1944. december 13-án kísérték be a községházára, a rendőrszobába. Oda vitték a férfiakat, onnan pedig a járásbíróság mögött levő börtönbe. Mindennap vittünk neki enni, mert nem kaptak. 1945. január 27-én hajtottak ki minket, asszonyokat, gyerekeket, időseket Zsablyáról, édesapámat pedig egy héttel korábban vitték el a börtönből, akkor végezték ki.
A felvétel Zsablyán készült még mielőtt a pokol elkezdődött volna. Eszter jobbról az ötödik
Szomszédunk szerb ember volt, együtt dolgozott édesapámmal, Tošónak, Berić Tošónak hívták. Ő ment szólni az érdekében. Azt mondták, hogy amíg egyetlenegy magyar lesz a faluban, a börtön nem lehet üres. Akkor szinte csupán az édesapám volt ott, mert a többieket már kivégezték. Kétszer is megpróbálta kimenteni. Először azt mondták neki, hogy kiengedik, ha ő ül helyette a börtönben, másodszor pedig elzavarták: „Begaj, dok si živ” – mondták neki.
Két évvel ezelőtt voltam otthon. Otthon. Ma is, nyolcvanegy évesen otthonomnak tartom Zsablyát, pedig tizenöt évesen űztek el onnan. Kerestem Tošót, már nem él, de a szomszédasszonyunk még igen. Meglátogattam, közös fényképet készítettünk. Sírt, mondogatta, hogy milyen jó volt abban a régi világban, milyen jól éltünk, sajnálkozott édesapámért , szemeteknek nevezte azokat az embereket, akik a gaztetteket végezték. Ide, Adára jár egy zsablyai kupec, aki az ötvenes években költözött oda. Jóban vagyok vele, és mondta, hogy ha Zsablyára megyek, feltétlenül keressem fel. Megígértem neki, és azt is mondtam, hogy régi fényképeket szeretnék gyűjteni a faluról. Megnézi a padlásukon – válaszolta – ugyanis mintha látott volna ott régi fényképeket. Azóta nem találkoztam vele, voltam ugyan Zsablyán, de ő nem volt otthon.
Egy rajz, amelynek alján a következő szöveg áll: Zsablya, a községháza 1944-ben. Balról nyillal megjelölve a villanypózna, amelyhez ki lett kötve az első magyar áldozat, Fekete János. Jobbról az épület végén, szintén nyillal megjelölve a börtön két kis ablaka. Itt rabosokodott, és innen vitték kivégzésre Novák Istvánt is.
Ahogy bejöttek a partizánok mindennap hajtottak minket robotmunkára. Tizenöt éves kortól hetvenöt éves korig mindenkinek mindennap meg kellett jelennie a községházán. Az elhagyott német és magyar földeken törtük a kukoricát. Többek között a papunk tanyájára is kijártunk dolgozni. A katolikus temető mellett vezetett az utunk. Naponta eljártunk mellette, és azt vettük észre, hogy minden nap újabbnál újabb sírok, sírhantok vannak. De emberi testrészeket is láttam, sőt egy széttaposott koponyát is.
Én diák voltam. A zombori tanítóképzőbe jelentkeztem, ott szerettem volna folytatni a tanulmányaim. Levelet kaptam az igazgatótól, hogy felvettek, de az iskolában katonák táboroznak, magyar katonák, és majd ha kivonulnak onnan, értesíteni fog. Nyolcvanegy évesen még mindig várom az értesítést – negyvennégy nyarától.
Zsablyáról Járekra tereltek bennünket. Tél volt, nagy hideg. Cipeltük magunkkal, amit csak tudtunk, ruhát, élelmiszert. Ebből az időből édesapám elvesztése mellett még két szörnyű élményem volt, amikor szívem majd meghasadt bánatomban. Az első, amikor Járek felé vonszoltuk magunkat, és édesanyámat, mert szólni mert valamiért, egy partizánnő puskatussal hátba vágta. Képzelje el, egy tizenöt éves gyereknek milyen borzasztó, amikor a szeme láttára verik az édesanyját.
Járekon harmincan voltunk egy szobában. Nagyon emlékszem rá, még a házat is meg tudnám mutatni. Egy asszonynak hat gyereke volt, Bicskei Piroskának hívták. A férjét kivégezték. A legkisebb gyereke, Pistike folyton sírt, nem tudtunk tőle aludni. Az idősebbek szidták Piroskát, hogy milyen anya, miért nem törődik a gyerekével. Egyik asszony, aki okosabb volt, nem az anyát dorgálta, hanem megállapította, hogy a gyerek azért sír, mert éhes. Ezután Pistikét minden este közösen megetettük, és Pistike nem sírt többé, szépen elaludt, és reggelig a hangját sem hallottuk. Pistike ma is él, Becsén.
Járekről az embereket mindennap hajtották valahova. Mi féltünk, nem tudtuk hova viszik őket, mit csinálnak velük. Bujkáltunk. Később megtudtuk, hogy dolgozni mennek. Ekkor már fogytán volt az otthonról hozott élelmünk, ezért édesanyám is jelentkezett munkára. Így kerültünk Járekról, ahol körülbelül egy hónapot töltöttünk, Újvidékre. A dohánygyárba szállásoltak el minket, szalmán aludtunk, s innen jártunk dolgozni, mindennap hajnaltól estig. Kezdetben egy partizán tiszt lakását takarítottuk, majd nyolc fiatalabb lányt kerestek az újvidéki katonai egészségügyi szolgálathoz, de azok közül válogattak, akik nem voltak rongyos, koszos ruhában. Akkor még otthoni ruhám volt, és engem is besoroltak a nyolc közé. A katonatisztek étkezdéjében kellett segédkeznünk. Ott volt egy főnöknő, partizán ruhában. Semmit sem tudott, analfabéta volt, de rangjának jelzését büszkén hordta a vállán. Volt még egy cigány asszony, ő volt a konyhafőnök. Pedáns volt, járt le-föl, begyeskedett. És dolgozott még ott egy német asszony, Erzsi néni, aki szintén robotmunkára járt oda, mint mi. Ő volt a mindenes, ő húzta az igát. Ő mondta nekünk, hogy a megmaradt ételt tegyük el és vigyük a többieknek. Mert mi ott jóllaktunk. Persze ezt dugva kellett csinálnunk. Nekem jó nagy zsebeim voltak, megraktam étellel, volt ott hús is, krumpli is, tészta meg egyebek, sajt, felvágott… Vittem édesanyámnak, a szomszédasszonynak, Bársony Julis néninek, aki nem győzött hálálkodni, meg a többieknek, akik nem voltak olyan szerencsés helyzetben, mint én, és nem kaptak, vagy keveset kaptak enni.
A dohánygyárból a selyemgyárba helyeztek át valamennyiünket. Huzatos hely volt, korán reggel fújták a sorakozót.
Újvidéken volt egy német polgári iskola, amelyet partizánkórházzá alakítottak. Valaki, valószínűleg nem rosszhiszeműen, besúgta a tiszteknek, hogy születésnapom van. A tizenhatodik. 1945. április 21-én. Az egyik parancsnokunk nő volt. Egy kissé mintha szalajtott volna. Megtudta, hogy születésnapom van. Kajánul mosolygott, majd az iskolába küldött, hogy tisztítsam ki a vécéket. Édesanyám is velem jött. Nyolc vécé volt a folyosó egyik végében és nyolc a másikban. Összesen tizenhat, ahány éves voltam aznap. Angolvécék voltak ugyan, de nem volt víz, és magas kúpban állt az ürülék mindegyik kagylóban. A katonák, majd a munkaszolgálatosok hagytak maguk után ezt a szennyet, meg a vécéfülkék előtt várakozók is telerandították, olyannyira, hogy csak téglákon lehetett bejárni. Nekünk ezt kellett kitakarítani, de se lapátot, se vödröt, semmit nem kaptunk. Édesanyám megkérdezte a partizánhölgytől, hogy mivel tisztítsuk ki a vécéket, mire ő azt válaszolta, hogy kézzel. Anyám valahol talált egy kisvödröt és egy kislapátot. Egész nap takarítottuk az ürüléket. Ez számomra a második szörnyű emlék ebből a korból. Azóta születésnapot nem tartok.
Lett volna alkalmunk, hogy elszökjünk. Vízért jártam a belvárosba, ahol bolgár katonák állomásoztak. Szidták a partizánokat, nem tetszett nekik, ahogy a asszonyokkal/lányokkal bántak. Ők biztattak, hogy szökjünk meg, Magyarországra mennek és minket is elvisznek – mondták. Amikor anyámmal ezt közöltem, azt válaszolta, hogy bátyám miatt nem tehetjük, mert bosszút állhatnak rajta. A mitrovicai lágerben volt. Tizenhét éves korában, még amikor Zsablyán voltunk és édesapánkat bezárták, ő jelentkezett a Petőfi brigádnál. Moravicára került, majd onnan Zomborba. Amíg otthon voltunk, küldtünk neki csomagot. Kiképzésen voltak, többek között politikai órát is tartottak nekik. Néhányan tiltakoztak az ellen, hogy hozzátartozóikat bezárták, fogolytáborban tartják a szülőket, a testvéreket, őket meg Bolmánra küldik háborúzni. Kérték, hogy engedjenek ki minket. Nem ez történt, hanem őket is bezárták. Újvidéken voltak egy ideig, majd Mitrovicára hajtották a tiltakozókat, köztük a bátyámat is. A németek által kivégzett, mésszel leöntött halottakat ásták ki a tömegsírokból.
Egy nyári napon 1945-ben azt mondták nekünk zsablyaiaknak és csúrogiaknak, hogy ne menjünk dolgozni. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Egyesével szólítottak és az ajtónál egy katona írógépen legépelte az adatainkat, majd tehervonatra hajtottak bennünket. A vonat Gajdobrán állt meg. A német házakban kaptunk helyet, egy-egy szobában harmincan. Közben megérkeztek a kolonisták, ami nem kis bonyodalmat okozott, mi pedig vártuk mindazokat a hozzátartozókat, akik különböző fogolytáborokban voltak elhelyezve. Mi a bátyámat. Sokáig nem jött, már féltünk, hogy kivégezték, de egy napon hat férfi társaságában megjelent. Nagyon sovány volt, menni sem tudott, ketten vezették, Bojtos Béla és Boros Károly. Mindketten már meghaltak, az egyik Palánkán, a másik Bácsfeketehegyen (Feketicsen). Bátyám a fogságban hastifuszt kapott, így érkezett Gajdobrára. Lefektettük és nem tudtuk, hogy mitévők legyünk. Orvosra, orvosságra nem volt pénzünk, de Gajdobrán nem is lehetett orvoshoz vinni, mert nem volt. Annyi pénzünk sem volt, hogy Palánkára vigyük, meg akkor még nem lehetett szabadon utazgatni.
Még mielőtt bátyám megérkezett volna, Gajdobrán kerestek egy embert, aki jól tud írni, olvasni, hogy segítsen a községházán Simo bácsinak az adminisztráció körül. Jelentkeztem, és fel is vettek. Mindaddig ott voltam, amíg magyar volt a faluban és amíg még kellett segítkezni Simo bácsinak. Amikor hallotta, hogy bátyám beteg, engedélyt adott, hogy Palánkára vigyük az orvoshoz, kocsit biztosított számunkra, és mindazt, amire szükségünk volt. Ha ezt nem teszi meg, bátyámat már akkor eltemettük volna. Két évvel ezelőtt halt meg Londonban. Sajnos, ő már nem élhette meg rehabilitálásának napját.
Négy évvel ezelőtt kértem szüleim, testvérem és jómagam rehabilitálását. A bírósághoz fordultam kérvényemmel. Fél évre rá válaszoltak, hogy küldjem el az anyakönyvi kivonatokat és édesapám halotti bizonylatát.
Ez utóbbit még nem tudtam elküldeni, mert nem volt meg. Sokáig a háború utáni években hazudni kellett, ha a partizánok által kivégzett személyeket holttá akartuk nyilvánítani. Én nem akartam hazudni, tiszteltem, szerettem édesapámat, ő is engem, ezért úgy döntöttem, hogy inkább nem kérem holttá nyilvánítását. Ma már megtehetem, anélkül, hogy hazudnom kellene, és meg is teszem, hogy őt is rehabilitálják.
Bozóki Antal újvidéki ügyvéd segített az ügyben. Kétszer voltam tárgyaláson. Elmeséltem mindazt, amit magának, talán még többet is. Amikor kézhez kaptam a végzést tartalmazó levelet, hosszú perceken át nem mertem felbontani. Végül megtettem és sírva olvastam, hogy rehabilitálták a bátyámat Novák Imrét, édesanyámat, Novák Franciskát, és engem, Szabóné Novák Esztert. Nyolcvanegy éves vagyok, és remélem, lesz annyi erőm, hogy édesapám, Novák István rehabilitálását is kijárjam.
Végül azt üzenem mindenkinek, aki átélte az 1944/45-ös borzalmakat, hogy kérje hozzátartozói és saját rehabilitálását. Igaz, hogy ezt az államnak kellene megtennie, mert ugye, kollektív bűnösség nincs, minket pedig ez alapján hurcoltak meg, de ha nem teszi, tegyük meg mi magunk. És ne csak a rehabilitálást kérjék, hanem a rehabilitálás után a kártérítést is. Nekünk, itt született, itt élő vajdasági magyaroknak ez az állam még nem fizetett kártérítést. Talán arra várnak, hogy valamennyien elhalljunk.
Amikor Gajdobráról elmehettünk, de Zsablyára nem költözhettünk vissza, édesanyámnak egyetlen kívánsága volt, oda költözzünk, ahol nincsenek szerbek. Kupuszinán leltünk nyugalomra, anyám ott van eltemetve...
Én Adán élek emlékeimmel. Engem már ide temetnek. Csak édesapám sírja marad jeltelenül...
