(Dávid Csilla)
Biztosan sokan ismerik az ’Allo, ’Allo című angol sorozatot, amely egy francia kisváros vendéglőjében játszódik a második világháború alatt. René Artois, a vendéglős, aki állandóan elfoglalt, értékes régiségeket és egy festményt rejteget a német városparancsnok megbízásából, de ezeket a műkincseket a Gestapo révén maga Hitler is magának szeretné. René a vendéglőjében, a kávéház pincéjében angol pilótákat is bújtat a német megszállók elől… A számomra kedves sorozat jutott eszembe, amikor Berze Hargita a törökfalvi Julcsa kocsmában egy 1944-es történetet mesélt el.
A Julcsa kocsmát vagy vendéglőt jelenleg Martininak hívják. A múlt század elején építette Péter Julianna, Berze Hargita dédanyja. Törökfalu és a környék egyetlen kocsmája, nagykocsmája volt. Mindig tele volt, a téli hónapokban számos bált tartottak benne.
Péter Juliannától, lánya, férje után Miklós Julianna vette át a kocsmát, így neve továbbra is Julcsa maradt. Pontosabban Rücskös Julcsa, ugyanis a gazdasszonynak visszeres, fájós lába volt, így a Rücskös gúnynevet kapta.
A kocsma, lévén az egyetlen a környéken – Piri néni később nyitotta meg faluszéli vendéglőjét, amely messze földön a kakaspörköltről volt híres – szép forgalmat valósított meg, így az ötvenes években kuglipályát is építettek mellé.
Berze Hargita nagyanyjától fia, azaz Hargita édesapja, Miklós Mátyás örökölte a vendéglőt. Hargita pedig tőle.
Mint minden igazi nagyvendéglőnek, ennek is volt pincéje, ahol a boroshordók sorakoztak. A kuglipálya már nincs meg, és a vendéglő is karcsúsodott kicsit a forgalom csappanásával, de a pince megmaradt. Hargita levezet bennünket.
– Most raktárként szolgál, de férjemmel úgy döntöttünk, hogy rendbe tesszük, visszaadjuk eredeti rendeltetését, megint borospince lesz, ugyanúgy, mint dédanyám idejében.
Igen, a dédnagymama!
Térjünk hát vissza az ő idejébe, méghozzá a második világháborús időkbe. A háború elkerülte ugyan ezt a vidéket, ám éreztette hatását. Nem volt a vendéglőnek sem akkora forgalma, mint békeidőben. Ennek ellenére Julcsa néném nem tett lakatot az ajtajára, tovább működtette. És be-betértek ide a falubeliek, a környék tanyavilágának lakói, meg aztán az ide tévedt csendőrök, rendőrök, katonák…
Így volt ez 1944-ben is, amikor egy napon megjelent a kocsma ajtajában két partizán. És nem egyedül, hanem vagy tizennégy helybeli magyarral. Julcsa nénitől elkérték a pince kulcsát, mert tudták, hogy van pincéje, és lekísérték a foglyokat. Boroshordók álltak ott, ám azt hiszem, hogy egyiküknek sem volt kedve csapra ütni a hordót.
– A letartóztatottak tisztességes polgárai voltak a falunak – mondja Hargita –, és közöttük volt dédi veje, Gere Kálmán is. De nem ezért döntött úgy, hogy kiszabadítja a pincébe zárt embereket. Tudta ugyanis, hogy egyikük sem volt vétkes, egyikük sem volt bűnös, ugyanakkor Moholra akarták őket terelni és ott belelőni a Tiszába. A bebörtönzöttek két őre nem volt falubeli, de még a környékről való sem. Ide rendelték őket, és biztosan bizonyítani is akartak, vagy elrendelték nekik, hogy kiket tartóztassanak le és zárjanak be a Julcsa kocsma pincéjébe. Ők megtették. Dédanyám pedig szépen megetette és leitatta őket, majd ellopta tőlük a pince kulcsát és kiszabadította a fogvatartottakat. Egyébként már előtte, a szellőztető nyíláson át élelmiszert juttatott nekik.
A történet az írás elején levő francia sorozathoz egyelőre csak annyiban hasonlít, hogy itt is vendéglőről szóltunk, meg egy pincéről, és akkor is háborús idők voltak. Megszállók és a többi.
– Miután a két őr a jó koszttól és a finom bortól a kocsmai asztalnál elaludt, dédanyám ellopta tőlük a kulcsot, lement a pincébe, kiszabadította a foglyokat, beöltöztette őket női ruhába, és egy kocsin átcsempészte valamennyiüket Magyarországra. Minderről a családban, családi ünnepek során időnként beszéltünk, ám a történet nem volt közismert a falubeliek körében. Voltak itt még más érdekességek a vendéglő körül. Például az, hogy a beszolgáltatás alatt a kocsma és az út túloldalán levő ház között egy nagy alagút volt, amely a búza tárolására szolgált. Ezen a helyen a műút még a mai napig is időnként kissé besüpped. Egyébként mindezekről a történetekről nálamnál sokkal hitelesebben tud mesélni Török Ferenc, aki hosszú éveken át hentesként Németországban kereste kenyerét, de nyugdíjasként egyre több időt tölt itthon.
A pincéből kiszabadított emberek, Julcsa néném vejével együtt, mind Magyarországon maradtak. Nagyon sok évnek kellett elmúlnia, hogy egyikük-másikuk hazalátogasson. De ilyenkor sem beszéltek a Julcsa kocsma pincéjében és az ezt követő szabadulásuk élményeiről.
És a kérdés, amit ilyenkor elengedhetetlenül feltesz a riporter az alanyának, az az, hogy mi lett a dédanyjával.
Főbe lőtték?
– Semmi bántódása sem volt. Tagadta, hogy ő szabadította volna ki a pincébe zárt embereket, ugyanakkor továbbra is, bármikor betértek a kocsmába, gazdagon megvendégelt mindenkit, akinek bármi köze volt a hatósághoz. Azt a két embert is, akikről sohasem tudtuk meg, hogy feletteseiknek hogyan számoltak be a foglyok eltűnéséről.
U.I.
Tudom, hogy az ilyen és ehhez hasonló emberi sorsokkal nem szabad élcelődni, nem szabad gúnyt, humort űzni belőle. A riport elején említett sorozatfilmmel való összehasonlítással nem is volt szándékomban. Csaknem hetven év távlatából a törökfalusi történet, amelyről mindeddig még senki sem írt, számomra nagyon kedves. Ezért hasonlítottam a Julcsa vendéglőt René kávéházához, az itteni pincét az ottanihoz. Ha ezzel bárkit is megsértettem, ezúton kérek elnézést. És remélem, a jövőben is ennek a kocsmának a vendége lehetek és a pincéjében őrzött nedűt is élvezhetem majd.
