Tizennégy éve már, hogy minden évben a dél-bánáti magyarok ilyentájt, karácsony előtt megszervezik a betlehemes játékok és karácsonyi szokások találkozóját. Az ötlet a Kárpát-medence legdélebb magyar falvában, Székelykevén fogant meg Fiser János plébános kezdeményezésére, és már az első szemlén több mint száz fellépő volt, óvodások, iskolások, művelődési egyesületek, hagyományőrző csoportok tagjai.
– Az idén több mint négyszázan szerepeltek különböző betlehemes játékokkal, karácsonyi szokásokkal, versekkel, énekekkel – közli velem Kozsán Ilona, a helybeli Varrócska kézimunkázó csoport vezetője. – Ürményházáról, Udvarszállásról, Torontálvásárhelyről, Temesvajkócról, Fehértemplomból, Versecről, Sándoregyházáról, Kevevárából, Fejértelepről és Hertelendifalváról érkeztek a vendégek. A szemle vándorjellegű, az idén volt harmadszor Székelykevén.
A székelykeveiek a betlehemi szokásokat még Bukovinából hozták magukkal. Ápolták is nagy szeretettel mindaddig, amíg nem tiltotta be a második világháború utáni hatalom.
– A tiltás ellenére, természetesen titokban, tovább éltek ezek a szokások – mondja Kozsán Ilona, aki ugyan verbászi származású, és jó pár évvel a háború után került Székelykevére óvónőként. – A kerteken keresztül mentek a lányos házakhoz köszönteni a betlehemezők. Később, amikor már kissé szabadabban lélegezhettünk, szégyenlősen ugyan, de az óvodásokkal és az iskolásokkal elkezdtük gyakorolni a betlehemes játékokat és a karácsonyi szokásokat. Vicsek Károly volt, aki a Gyere velem óvodába! című tévéműsorban 1988-ban először bemutatta a székelykevei betlehemezőket. Ezután egyre jobban felbátorodtunk, szerepeltünk a Duna Televízióban, majd 1993-ban a betlehemezők tartományi szemléjén Moholon léptünk fel, utána voltunk Budapesten is, és 1997-ben Fiser János atya javaslatára megszerveztük az első dél-bánáti szemlét.
Az előző tizenhármat ő nyitotta meg, az ideit már nem. Augusztus elsejétől ugyanis új lelkipásztora van a falunak Csipak Csaba személyében. Tóbai születésű, de Nagybecskerekről került Székelykevére.
A szórványból a szigetmagyarságba – mondom.
– Igen, ez már nem is szórvány. Nehéz, nagyon nehéz itt magyarnak lenni, és ebben a gyorsuló világban egyre nehezebb. Ugyanakkor szerencsésnek is mondhatom az itteni helyzetet. Ilyen környezetben az emberek tisztában vannak azzal, látják, saját bőrükön tapasztalják nap mint nap, hogy gyorsan elveszíthetik nyelvüket, öntudatukat, ha nem ápolják, nem vigyáznak rá. Ezért itt sokkal erősebb az összetartó erő, mint a szórványban vagy a tömbmagyarság körében. Itt, ezen a vidéken az emberek sokkal nyitottabbak a magyarsághoz kapcsolódó dolgok iránt, sokkal jobban érdekli őket a múltuk, mindaz, amit őseik tettek. Nekünk, lelkészeknek, de nemcsak nekünk, hanem a tanároknak is, minden értelmiséginek az a feladatunk, hogy folyamatosan bátorítsuk az itteni magyarságot arra, hogy merjék vállalni magyarságukat, merjék vállalni múltjukat.
Csaba atya a betlehemes játékok és karácsonyi szokások szemléjét a többi hagyományápoló szemléhez hasonlóan nagyon fontosnak tartja.
– Ha egy növény gyökereit ápoljuk, mélyebbek lesznek és szerteágazóbbak, így sokkal jobban elviseli a megpróbáltatásokat. A székelykeveiek azok, akik e térségben talán a legjobban ápolják gyökereiket, nyelvüket, vallási szokásaikat. Kevevárán is misézek magyarul, de ott már nagyon kevesen értik meg szavaimat. Szlovének és elszerbesedett magyarok járnak vasárnapi miséimre, mintegy negyvenen. Gáján háromszáz katolikus él, de ott csehül misézek, az igehirdetést pedig szerbül mondom. Emánueltelep annyira kicsi, hogy még temetője sincs, a szomszéd faluban temetkeznek. A százhúsz lakosból hatvan a magyar. Oda is, Kisbavanistére is már csak temetni járok, meg időnként beteghez. Kevepallóson is hasonló a helyzet. Székelykeve ebben a tekintetben egészen más. Itt a vasárnapi misén négyszázan vannak, és ami nagyon sokfelé már nem divat, nálunk vannak hajnali misék is, amelyekre mintegy nyolcvanan jönnek el.
És mindez történik egy két és fél ezer lelket számláló faluban, amely teljes mértékben és mindennap ki van téve egy más kultúra hatásának.
– A falu megfogyott ugyan, de az utóbbi években ez a fogyás egyre lassúbb. Az iskolások száma jövőre még csökken – most 153 iskolásunk van, jövőre 131 lesz –, de ez a szám két év múlva minden évben lassan, egy, két, három fővel emelkedni fog. Mintegy harminc gyerek jár szerb iskolába. Legtöbbjük vegyes házasságból származik, de nagy részük tud magyarul, és a hittanórákat is rendszeresen látogatják. Kevevárán tanulnak, Székelykevén nincsen szerb tagozat.
Beszélgetünk még a templomról, amely Szent István nevét viseli, arról, hogy augusztus 20-án a faluból elszármazottak hada özönlik haza. Az idén is több mint ezren voltak a világ minden részéről. Arról is szólunk, hogy a faluban élő bolgárok, szerbek mind tudnak magyarul, sokan közülük teljesen elmagyarosodtak, sőt vannak, akik átvették a katolikus vallást.
– Nemrég egy pravoszláv férfi keresett fel azzal, hogy ő áttérne a katolikus vallásra. Tudtam, hogy a felesége katolikus magyar, és mindkét gyereküket katolikusnak keresztelték, és azt is tudtam, hogy az ember is vallásos, ezért nem értettem óhaját. Miért, kérdeztem tőle. „Hogyan tudok én példát mutatni gyerekeimnek gyónásból, hitoktatásból, ha ezt nem teszem meg?” – válaszolta.
