A számadatok, hírek mögött emberek vannak, és nemcsak áldozatok, hanem hozzátartozók, barátok is, akiknek fel kell majd dolgozniuk a veszteséget, akiknek bele kell törődniük a megváltoztathatatlanba.
Mert a nyár ismét szedi áldozatait.
A viharokkal, felhőszakadásokkal tarkított párás, gyötrő kánikula mindenkit megvisel. Kicsit hisztisek és nagyon türelmetlenek vagyunk. Néha meg a bátorság veszélyes vakmerőségbe csap át.
Láthatunk eszement virtust lakott területen és nyílt úton egyaránt. Látni félig pucér gyermeket az ölében tartó, motorral száguldó apukát/anyukát – papucsban, bukósisak nélkül, boldogan és önelégülten vigyorogva, hogy lám, micsoda örömet szerzek a gyermekemnek. Pedig szegény kicsi sírásra görbülő szájjal kapaszkodik görcsösen a kormányba.
Melegünk van, és ha tűző napon vesztegelt a kocsi (nem a hiper-szuper légkondis, csak egy őskövület, merthogy még mindig ebből „szaladgál” több az utakon), alig várjuk, hogy felpörgessük a motort, lehajtsuk az ablakot, és mozogjon a levegő. Közben megfeledkezünk róla, hogy a nyitott ablakon berepülhetnek a rovarok. Okozott már halálos balesetet darázs, mert oszlopnak hajtott a vezető, miközben megpróbálta kiűzni a robogó járműből a veszélyes vendéget. Hogy a tragédia még nagyobb legyen, nem a vezető lelte halálát a balesetben, hanem a kicsi gyermeke.
De nem kell ahhoz darázs, hogy a nyári verőfényben, tikkasztó hőségben baj történjen. Óriási nyerges vontatók robognak át falun-városon – aligha 50–60 kilométeres óránkénti sebességgel. A kimerült sofőrök nyílt úton képesek 100–120-ra is felgyorsulni – holott 80 km/óra lenne a korlátozás.
Hiába mutatunk rá évről évre arra, hogy mennyire veszélyes az autóút, ami voltaképpen nem az. Megindult a vendégmunkások áradata Nyugatról, és a hosszú úttól, a hőségtől, esetleg ítéletidőtől fáradt-ideges vezetők nem figyelnek arra, hogy a horgosi határátkelőtől Szerbiában már nem négysávos autóúton közlekednek. Száguldanak, és folyamatosan előznek a gyors és erős kocsikkal, megfeledkezve arról, hogy nincs esély a menekülésre, amikor a két sávban két kocsi egyszerre előzésbe fog. Merthogy megszokták a vezetés ritmusát, a négy sávot, ami itt nincs. Tavaly sok áldozata volt ennek a félreértésnek. Vajon az idén mi akadályozza meg a súlyos közlekedési baleseteket?
Folyók, tavak.
Nehéz szavakba önteni, mert friss a tragikus esemény.
Szombaton a folyóba fulladt egy tizennégy éves fiú a Tisza magyarkanizsai szakaszán.
Nyár van, a táborozások, kirándulások ideje. Ilyenkor bulizni, lazítani kell, barátok között, távol a vigyázó szülői tekintetektől. S amikor ilyen tragédia bekövetkezik, a szülők – most nem az érintettekről beszélek, mert az ő lelkiállapotuk leírhatatlan – vívódnak: elengedjem, ne engedjem a táborozásra, kirándulásra sóvárgó gyermekemet. Ha elengedem, folyton azért őrlődök, vajon mi van vele, tud-e magára vigyázni. Minden telefoncsörrenésre görcsbe rándul a gyomrom – talán rossz hír érkezik. Ha nem engedem, vádló tekintetének kereszttüzében azon eszem magam, jól tettem-e, hogy kiszakítottam a baráti köréből, megfosztottam az élményektől.
Folytonos félelemben nem lehet élni. Az óvatosság, megfontoltság, az óvatosságra intés azonban ilyenkor nyáron talán még sokkal fontosabb, mint más évszakokban. Mert azt tudjuk, hogy vigyázni kell, amikor síkos az út, vagy az őszi-tavaszi esők miatt rosszabbak a látási viszonyok. Nyáron viszont mintha megfeledkeznénk az óvatosságról, pedig bizony ilyenkor is nagy szükség van rá.
