Valahol Németországban állást kapott egy ifjú orvos egy magánklinikán. Szép lakást bérelt, új kocsit vett. Hamarosan magához hívatta a klinikatulajdonos. Közölte az ifjú orvossal, hogy mivel ő a céget reprezentálja, illő jobb környéken módosabb lakást bérelnie, és márkásabb autót vezetnie. Keres eleget, ne járassa le a klinikát.
Lehet, hogy mindez csak mese, de tanulságos – és elgondolkodtató.
Lássuk például, hogyan reprezentálja a Magyar Szó dolgozója a céget és az alapítót.
Vannak céges mobiltelefonjaink (sokunknak csak az van), limitált használhatósággal és olyan minőségben, hogy többnyire találgatunk, mit mondhat a másik a túlsó végen.
Számítógépeinket a tizenévesek megmosolyogják, mondván, hogy egy fokkal azért jobbak a kőtáblánál…
Néhány szerencsésebb újságírónak kezdetleges fényképezőgépe is van – csak éppen elemeket nem kap hozzá.
Akad néhány céges kocsink, legtöbben azonban nem tudjuk őket igénybe venni. Aki a saját járgányát vezeti, hosszasan fohászkodik indulás előtt. Nem azon töprengünk, hogy mit kérdezzünk majd a nyilatkozó államfőtől, minisztertől, világhírű művésztől, hanem azon, vajon eljutunk-e a sajtótájékoztatóra, hazaérünk-e a rendezvényről – merthogy autónk már régóta nagykorú. Kész anyagi csőd, amikor be kell jegyeztetni, hisz legalább olyankor viszonylag működőképessé muszáj varázsolni.
Munkaeszközökről, munkakörülményekről jobb nem beszélni. Nálunk nem számít munkahelyi ártalomnak a januári lakossági főrumon szerzett tüdőgyulladás vagy a júliusi szabadtéri rendezvényen kapott hőguta, napszúrás.
Amikor mások ünnepelnek, mi dolgozunk. Fényképezzük az önfeledten majálisozókat, riportot készítünk a meghitt karácsonyi ünnepet ülőkkel, szilveszterkor alkalmi köszöntőt jegyzetelünk, húsvéti locsolkodás helyett szerkesztünk, tördelünk. De mindezt alázattal tesszük, mert a mi munkánk nem szakma, még csak nem is hivatás, hanem szolgálat, sőt, közszolgálat – és életforma.
Az elmaradó anyagi megbecsülés helyett a miénk a szolgálat öröme. Az az öröm, amikor az igazságért, jogokért harcolhatunk, amikor sikerül – olvasóink révén és a szó erejével – segíteni bajba jutott családnak, beteg gyereknek, válságba került intézménynek.
Most magunkon próbálnánk segíteni.
Az alázat ugyanis nem egyenlő a megaláztatással.
Szociális gondokról írunk, miközben mindenféle pótmunkát vállalunk, napszámba járunk, és fogalmunk sincs, miből indítjuk majd szeptember elsején iskolába a gyereket. A mezőgazdaság válságát ecseteljük, mialatt alaposan meg kell fontolnunk, mit vehetünk meg a piacon. Az egészségügy súlyos helyzetét taglaljuk, de pánik fog el bennünket, amikor sajog a fogunk – mert nincs az a „magyarszós” újságíró, aki ma megengedhetne magának egy fogpótlást. Köztársasági, tartományi, községi költségvetéseket elemzünk, tollunkon röpködnek a milliók–milliárdok – a mi zsebünk viszont üres.
Amikor mindezt szóvá tettük, azt a választ kaptuk: folyamodhatunk egyszeri segélyért.
A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a segély rászorulónak rendkívüli alkalomból adott anyagi juttatás.
Hát rászorulók lettünk.
Holott egyáltalán nem mindegy, hogy szolgálatunkat alázattal vagy megalázottan végezzük.
