A vajdasági közélet három olyan jeles egyéniségével beszélgettünk a toleranciáról, akik a mindennapi munkájuk során is sokszor találkoznak a tolerancia problematikájával.
Losoncz Alpár egyetemi tanár szerint manapság a tolerancia fogalma alatt valami abszolút pozitívat értünk, bár a történelem során ez nem volt mindig így.
- A tolerancia fogalma alatt, a ma létező világrend a különböző kötelékek biztosítást érti, és ezért szokták a toleranciát kizárólag normatív értelemben használni. Voltak olyan időszakok, amikor a tolerancia fogalmának határozottan negatív értelmezése volt. Például a kereszténység bizonyos korszakaiban, valakit tolerálni, voltaképpen azt jelentette, hogy megbocsátani neki valamit, amit egyébként nem szabad megbocsátani. Persze, nem csak a vallás területén volt ez így, emlékszem Goethenek az egyik álláspontjára amikor azt mondja, hogy nem tudunk elképzelni nagyobb sértést, mint ha valakinek azt mondjuk, hogy tolerálunk. Tehát, ha például, ebben az értelmezésben, ha azt mondjuk, hogy tolerállak, az majdnem azt jelenti, hogy lesajnállak. Tehát, mivel én magasabb rendű vagyok mint te, te pedig alacsonyabb rendű, ennél fogva én tolerállak.
Ezzel szemben, a liberalizmus pályafutása óta, a toleranciát teljesen pozitív kontextusban szokták emlegetni, és az sem véletlen egyébként, hogy a tolerancia elmélete akkor szökkent fel, amikor a vallási különbségeket próbálták rendezni. Ennyire pozitív értelemben a tolerancia fogalmát még sohasem használták.
Manapság a tolerancia modern fogalom lett. Miért használják olyan sokat ezt szót?
-Részben a viszonylagossággal egyenlítődik ki nálunk a tolerancia értelme, mert ezt többféleképpen lehet értelmezni. Felvetődnek a gyűlölet beszéddel kapcsolatban is kérdések, mi az amit lehet tolerálni, és mi az amit nem. Nagyon sokszor azok, akik védelmezik a vérgőzös, nacionalista beszédformákat, azt mondják, hogy sajtószabadság van, el lehet mondani a véleményünket, tehát kötelességünk azt is tolerálni. Tehát, ebben az esetben a tolerancia a viszonylagosítás eszközeként lesz felhasználva. Azt mondják például, hogy, nem akarjuk elítélni a háborús bűnt, nem akarom elítélni azt, ami Srebrenicában történt, a megnyilvánulási jog nevében. Így lesz a tolerancia a relativizációnak a terepe, és akkor nem kell semmiről sem dönteni, nem kell véleményt mondani, nincs kritika, mert mindent tolerálunk. Mindenki megfogalmazhatja a saját kis privát fasizmusát.
A toleranciát nem ígérgetni kell
A toleranciát nem csak éltetni, róla nem csak beszélni kell, hanem tenni is kell érte valamit, mondja Rudolf Weiss, a Német Népi Szövetség elnöke. Abból mutatkozik meg egy ország toleranciaszintje, hogy a hatóság hogyan viszonyul az ott élő kisebbségekhez.
- Egyfajta lakmusz papír ez, amely azt mutatja, hogy egy országban mekkora a megértés a másság iránt. Szerbiában a tolerancia szintje akkor mutatkozik meg a legjobban, amikor a magyarverések, a temetőrongálások vagy a nacionalista falfirkák incidensei után, a rendőrség nem találja meg, vagy nem bünteti meg, vagy csak minimális bírságot ró ki az elkövetők számlájára. Mert verbális szinten és a majomkodás szintjén mindent megtesz a hatóság azért, hogy a tolerancia létét híresztelje. Nem elég az, hogy nemzetközi konferenciákat szervezzünk a toleranciáról, vagy hogy a civil szervezetek erről a témáról tanácskozzanak, hogy különféle tematikai könyveket és kiadványokat jelentetnek meg. Hiába sírják ki magukat ezeken a tanácskozásokon a civil szervezetek, elmondják mit kellene tenni, közös nevezőre jutnak a hatalom képviselőivel, de azután a terepen ugyanaz történik. Addig amíg az állami vezetés nem határozza el, hogy komolyan gondolja azt, amit ezeken a konferenciákon, vagy a külföldi megfigyelőknek bájos mosollyal megígérnek, addig nem lehet előrelépés a toleráns társadalom felé. Addig, amíg a rendőrség azt gondolja azokról a fiatalokról, akik verekednek vagy temetőt gyaláznak, hogy „To su naši momci", vagyis, hogy ők a mieink, addig csak majomkodás szintjén beszélhetünk a toleranciáról. Addig még július 11-ét, a Srebrenicai népirtás napját letagadják, vagy a még nem hajlandóak elismerni azt, hogy a második világháború után népirtás történ Vajdaságban, nem beszélhetünk megbékélésről. A szerb nép véleményem szerint még mindig nem fogta fel azt, hogy érdekében állna minél gyorsabban letisztázni ezeket a dolgokat, mert csak így javíthatnak Szerbia nemzetközi megítélésén, ami nem a legjobb.
Ön sokat jár külföldön, mi a véleményük a külföldieknek erről a helyzetről?
- Most már egyre nagyobb az értetlenség a külföldieknél, mert a háborúk után egy ideig még meg lehetett magyarázni ezeket a kilengéseket, amilyenek a falfirkák vagy a magyarverések. De most 2009-et írunk, és tőlem sokan kérdezik azt, hogy hogyan nem sértik ezek a dolgok a szerb nép méltóságát, miért engednek meg büntetlenül ilyen kilengéseket. Nem nagy dolog előállítani ezeket a tetteseket és példásan megbüntetni, de nyilvánvaló, hogy erre még nem érkezett el az idő.
A tolerancia és a fegyelem együtt járnak
László Sándornak, az Újvidéki Színház igazgatójának a tolerancia kifejezésről elsősorban a hiánya jut eszébe.
- Számomra a tolerancia valami szinten az együttélést jelenti, legyen az a párkapcsolat, család vagy munkahely viszonylatában. Szerintem egyre kevésbé vagyunk toleránsak. Nagyon ritkán találkozom a toleranciával, kimondottan szembetűnő az, ha valaki így viselkedik. Kimondottan jól esik, ha például egy tolóablaknál kedvesen beszélnek veled. De toleráns viselkedés alatt értem azt is, amikor az utcán nem néznek rád riadtan, vagy nem kérdően a városi buszon, hogy milyen nyelven szólaltam meg.
Hogyan alakulhat ki a toleráns viselkedésforma, a gyermekek még toleránsak?
-A gyermekeket egyáltalán nem tartom toleránsnak. Nézzük csak meg hogyan viselkednek, azt hiszik mindenben igazuk van. A toleranciát tanulni kell. Gyermekkoromban fegyelmet is tanultunk, ez nélkül szerintem nem alakulhat ki toleráns viselkedés. Mert a tolerancia és a fegyelem valahol nagyon együtt járnak. Én például amikor Londonban jártam azt tapasztaltam, hogy mindenki úgy él ahogy jól esik neki, de ugyanakkor úgy is, hogy ez ne zavarjon senkit.
Mi váltja ki az intoleranciát?
-Sokféleképpen nyilvánulhat meg az intolerancia. Én például Budapesten nemrég azt tapasztaltam, hogy az emberek rettegnek egymástól, kerülik a szemkontaktust az utcán, a városi közlekedésben, és teljesen elzárkóznak attól, hogy valakinek a szemébe nézzenek, mert akkor már oda kellene figyelni arra a valakire, és ezt ők nem akarják. Az elhidegülést és az elidegenedést érzek, amikor Budapesten járok, és ezek a fő okozói az ilyen viselkedésnek. Ha például megszólítok valakit, hogy segítsen, mert az Oktogonról szeretnék valahova eljutni, akkor őrülten félreugrik, mert azt hiszi, hogy bántani akarom. Nálunk az intolerancia inkább onnan ered, hogy az elmúlt évek megpróbáltatásai türelmetlenné tették az embereket. Ott lóg a levegőben állandóan az, hogy a sanyarú sorsért a másik a hibás, más okolható.
Ezt sokan gondolják így?
-Én azt hiszem a mai emberről, hogy mérhetetlenül primitív. Igen, azt mondjuk, hogy civilizáltak vagyunk, meg műveltek, ez biztos, hogy valamilyen formában igaz, de ez a civilizáció valahol a hidegség, a magunkba fordulás felé terel bennünket, nem pedig a nyitottság felé.
Ön mint az Újvidéki Színház igazgatója mindennap sok emberrel dolgozik. Hogyan hathat ki a toleráns, illetve az intoleráns viselkedés a munkára?
-Nagyon ritkán találkozok intoleranciával, illetve ha találkozom is, az talán csak a véletlen műve, illetve olyan jelentéktelen mértékű, hogy nem igazán érdemes foglalkozni vele, de ettől függetlenül foglalkozunk vele. Éppen azért, ne harapózzanak el a dolgok. Ez egy nagyon kis közösség, és a legfontosabbnak azt tartom, hogy tiszteljük egymást. Mert ha elvárjuk azt, hogy bennünket tiszteljenek, akkor annak az első lépcsőfoka az, hogy előbb adok tiszteletet, és akkor várok tiszteletet. Nem mondom, hogy nincsenek súrlódások a színházban dolgozók között, de azt veszem észre, hogy igyekszik mindenki ezeken túltenni magát, mert valahol érezzük azt, hogy az a helyes út, hogyha csapatként, családként létezünk és dolgozunk. Hogyha ez nem így van, akkor nem tudunk eredményeket elérni, nem tudunk azzal foglalkozni, amit szeretünk. Akkor állandóan olyan dolgokkal kellene foglalkozni, hogy a másik ezt miért tette, vagy miért nem emezt mondta stb. Inkább a munkára összpontosítjuk a figyelmünket, és ha ez már így van, akkor már tudunk toleránsak, türelmesek lenni a másikkal szemben. Azt is sokszor tapasztalom a munkámban, hogy idősebb színész kollégák egy próba szünetében a fiatalokkal beszélgetnek, és tanácsokat adnak nekik, és ezért a fiatalok nagyon hálásak. Ez persze történhetne fordítva is, hogy az aki már hosszabb ideje pályán van, megtartja magának a tudását és nem árulja el azokat az apró trükköket, titkokat, amivel hozzásegíti a pályakezdőt ahhoz, hogy sikere legyen.
