A tél megjött, igaz a naptár szerint még nem, de a hó vastagsága már komoly gondot okoz a közlekedésben Újvidék környékén. Képzeljük el azonban azokat, akik állandó „közlekedésre” vannak ítélve, mert nincs hol megpihenniük, megmelegedniük, és nincs mit enniük. A hajléktalanok számára a hidegek beállta jelenti a pokol kezdetét, amikor már minden nap a túlélésért való küzdelemről szól.
A tartományi székvárosban két hely van, amelyen a hajléktalanok melegedésre, segítségre számíthatnak, az egyik a Péter király sugárúton helyezkedik el, ez a nappali menhely, a másik pedig Futakon van, ez teljes körű szolgáltatást nyújt, tehát szállást is. A nappali ellátást biztosító menhelyen a rászorulók napi két szendvicset kapnak, meleg italt, tisztálkodási lehetőségük van, kimoshatják és megszáríthatják ruhájukat, nyiratkozhatnak, beszélgethetnek a szociális munkásokkal, valamint használt ruha és cipő áll rendelkezésükre. Ez nagy mértékben tehermentesíti a szállást biztosító futaki menhelyet, mert a napközi ellátást itt, a központi részben mind megkaphatják a rászorulók. A nappali menhelyen pillanatnyilag 250 hajléktalant tartanak nyilván. Idén 200-an használták, de évente körülbelül 5000-en kérnek itt segítséget. Sokan vannak, akik naponta betérnek ide.
A futaki menhelyen Milosava Nestorović fogadott, aki szociális munkásként dolgozik itt. A folyosókon idősebb emberek sétáltak, a szobákból a bentlakók kétkedve, talán félve néztek ránk, mintha attól tartanának, hogy megzavarjuk őket a nagy nehézségek árán megszerzett meleg kuckójukban.
Milosava elmondta, hogy itt 24 órás kiszolgálásban részesülnek a hajléktalanok.
– Pillanatnyilag 26-an tartózkodnak a menhelyen, és négy olyan személy van itt, akik az öregek otthonában megüresedő helyekre várnak. Tehát összesen 30 ember tartózkodik nálunk.
Mitől függ, hogy meddig maradnak itt a rászorulók?
– Egyesek évekig is itt maradnak, bár a szabályok szerint a maximális itt-tartózkodás 6 hónap lehet, deez mind a szociális központtól függ. Attól függ, mennyire sikeresen tudják megoldani a jövőbeli állandó ellátásukat. A menhely eredetileg csak ideiglenes itt-tartózkodásra van kijelölve.
Hogyan néz ki egy nap a menhelyen?
– Azokat, akik munkára alkalmasak, kisegítőkként alkalmazzuk az itteni munkákra, egyébként pedig a szabad aktivitásba beletartozik az újságolvasása, könyveket is biztosítunk az igénylők számára, tévészoba áll rendelkezésre, amely társalgásra is alkalmas.
Mikor hagyhatja el valaki a menhelyet?
– Akkor, amikor megoldják a státusát. Azok az emberek, aki eljutnak hozzánk, vagy hátrányos helyzetűek vagy pedig hajléktalanok. Ezeknek az embereknek nincs hova visszamenniük, hanem nagyjából egy más szociális védettséggel foglalkozó intézménybe kerülnek. A pszichológus minden új ideérkezővel elbeszélget, hogy minél könnyebben alkalmazkodhassanak a menhelyen folyó élethez.
Mégis, miért jutnak ilyen helyre az emberek, hogyan jutnak el idáig?
– A legfőbb gondot az alkoholizmus okozza, és az ebből keletkező problémák. Az említett betegség miatt szétesnek a családok, és egyedül maradnak ezek az emberek. Ha elválnak, akkor sokan lakás nélkül maradnak, és ekkor már nagy bajban vannak. Ezenkívül betegség is okozója lehet a hajléktalanságnak. Sokszor a rendőrség vagy a mentők hozzák be ezeket a szerencsétlen embereket, ilyen esetben mi vesszük fel a kapcsolatot a szociális központtal.
Hogyan néz ki az élet a nappali szolgáltatást nyújtó menhelyen?
– Itt az emberek jönnek meg mennek. Betérnek megmelegedni, tisztálkodni, nézik egy kicsit a tévét, és aztán elmennek. Itt elég kevés hely áll rendelkezésre, a munkaidő pedig 7-től 19 óráig tart.
Hány hajléktalan van Újvidéken?
– Erről nincsenek pontos adatok, a nappali menhely évente 100-110 új hajléktalant vesz nyilvántartásba. Sajnos, egyre rosszabb a helyzet, növekszik a hajléktalanok száma.
Mileva Letić-Joveš, az újvidéki idősek otthonának szóvivője elmondta, azt, hogy ki jogosult arra, hogy a hajléktalan állomás befogadja, a Szociális és Munkaügyi Központ határozza meg. Tehát csak úgy nem maradhat ott egy hajléktalan. A legfontosabb tényezők, amelyeket itt figyelembe vesznek, az egyén egészségügyi állapota és anyagi helyzete. Tehát csak olyan egyén jogosult az ellátásra, aki az egészségügyi állapota miatt nem képes munkát vállalni, vagy rossz anyagi helyzete miatt nincs fedél a feje fölött.
A menhelyen megszólaltattunk pár bent élő hajléktalant is. Mária elmesélte, hogy azután jött ide, hogy fia és menye folyamatosan verték, ezért nem bírt tovább együtt élni velük.
– Három éve, hogy itt vagyok, nagyon remélem, hogy kaphatok elhelyezést valamelyik öregek otthonában. A fiammal és a menyemmel éltem együtt a házamban, de állandóan zaklattak, vertek. Szomorú. Egész életemben háziasszony voltam, de időseket is ápoltam. Most fordult a helyzet. Rajta vagyok a várólistán az idősek otthonában, így hát reménykedem...
Stevan More már öt éve a menhelyen él, közlekedési balesetet szenvedett, de ezenkívül sem mondható jónak a helyzete. Reményvesztetten néz ki az ablakon a tolókocsiból, és rágyújt egy cigarettára.
– Vettem egy garzonlakást egy ingatlanközvetítőnél, ez a cég azonban tönkrement, a pénzemet pedig nem kaptam vissza. Közben elváltam, a feleségem megtartotta régi lakásunkat, nekem pedig ezután közlekedési balesetem volt, ahol két helyen eltört a forgóm. Két hete pedig eltörtem a lábam, és azóta várom a műtétet, most kerekes székben élek. Nagyon elment a kedvem az élettől...
A folyosón találkozunk Balatoni Irénnel, aki két hónapja él a menhelyen. Azelőtt a piacon dolgozott, ebből fizette az albérletet, amikor azonban elvesztette a munkáját, kilátástalan lett a helyzete.
– Nagyjából megszoktam ezt a környezetet, meg vagyok elégedve az ellátással. Pillanatnyilag még folyamatban van az ügyem elbírálása a szociális központban, mert szociális segélyre lennék jogosult, de nem tudom pontosan, mi lesz a végeredmény. Gyermekeim nem törődnek velem, férjem meghalt, úgyhogy nagyon bajos a helyzetem. Gyermekeim Bánátban vannak az öreg házunkban, oda nem mehetek, csak albérletbe mehetnék. Én tavaszig itt szeretnék maradni, ha pedig sikerülne segélyt kapnom, szívesen vigyáznék gyerekekre, mert még hatvanéves sem vagyok.
Božidar Sekulić horvátországi menekült, a háború előtt Fehértemplomon élt.
– A háború után el kellett szöknöm Horvátországból, mert aktívan tagja voltam a szerb szabadcsapatoknak, sok szörnyű dolgot követtünk el a horvátok ellen, ezért én többé nem térhetek oda vissza. Vajdaságba jöttem, és azóta csak ideiglenes szállásaim voltak. Néha a hétvégi házakban laktam, vigyáztam a disznókra, tehenekre, volt, amikor utcán is aludtam. Amikor Vajdaságba jöttem, nem volt pénzem semmire, tehát úgy éltem, ahogy tudtam. Most két hónapja vagyok ezen a menhelyen. Különben vendéglátói végzettségem van, de nagyon kevés a munkaévem, ezért nem számíthatok semmiféle nyugdíjra. Nem hiszem, hogy a szakmámban találhatok munkát, mert már idős vagyok, a mostani kávézókban pedig főleg fiatal lányokat keresnek. Nagyon jó csárdákban dolgoztam, a Kopácsi réten még Tito is vendégem volt egyszer. Hiányzik Baranya, nagyon szép hely, de nem kívánok oda visszamenni többé.
Svetlana Primorac szociális munkás szerint nagy gondot jelent a menhely számára az, hogy az utóbbi időben nagy számban érkeznek a középkorúak, tehát a harminc és ötvenöt év közöttiek. Ezek az emberek nem jogosultak például az öregek otthonában való áthelyezésre, amelyre sok idős várakozik a menhelyen.
– Ez azért jelent nagy gondot számunkra, mert nem tudjuk, mit tegyünk velük azután, hogy itt megkapják a megfelelő segítséget. Mi lesz ezekkel az emberekkel, amikor kilépnek innen? Itt felépülnek, megpihennek, de ezután csakis az utcára mehetnek vissza. Persze, egyesek egy idő után újra visszatérnek hozzánk, és ez egy ördögi kör. Ezt azért emelem ki, mert Szerbiában nem létezik olyan intézmény, amely átvenné ezeket az embereket, és segítene rajtuk, hogy bekapcsolódhassanak az aktív életbe. Egy olyan intézményre lenne szükség, amelyben továbbképzést kapnának, segítenének nekik munkához jutni, hogy aktív szereplői lehessenek a társadalomnak.
Volt arra példa, hogy valaki azután, hogy itt felépült, sikeresen bekapcsolódott a mindennapi életbe?
– Sajnos, nem sok, de volt egy férfi és egy nő, akik a menhelyen ismerkedtek meg, és úgy határoztak, hogy együtt új életet kezdenek. A férfinak van egy kis nyugdíja, abból béreltek egy kis szobát, hát majd meglátjuk... (Fotó: Ótos András)
Božidar: – Sok szörnyű dolgot követtünk el a horvátok ellen, ezért nem mehetek vissza Horvátországba.
Vannak, akik a hat hónap helyett éveket töltenek itt
Stevan More: – Nagyon elment a kedvem az élettől...
