A gyermekkorról
– Gyermekkoromban Horgoson éltem, szüleim horgosiak, én is horgosinak tartottam mindig magamat, noha az életem folyamán igen sok irányban elmozdított a feladatkör. Emlékszem arra az üzlethelyiségre, ahol az édesapám kiszolgálta a vevőket kereskedőként. A heti piacok alkalmával mindig ott volt mellette az édesanyám is, ott volt a kiszolgáló személyzet, két segéd, két tanonc. Nagy forgalmú üzlet volt ez, ahol én szívesen megfordultam, és mint afféle minden után érdeklődő kisfiú, pislogtam és figyeltem, hogy ki mit vásárol, ki mit kér. Itt ragadt talán első alkalommal rám az, hogy hogyan lehet viszonyulni egyik embernek a másikhoz.
Tanúja voltam, hogy a vevő hogyan alkudozik, és hogyan ajánlja édesapám az árukat, ez egy kép volt, amely később sokat segített abban, hogyan tudjak az emberekkel szót érteni, valakit valamire megkérni, vagy valamire rábeszélni esetleg lebeszélni. Nagyon sok horgosi emlék maradt meg bennem, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy sohase szakadjak el attól a falutól, ahol magamba ittam mindazt, amit a falu nyújtott egy növekvő kisfiú számára. Ezután háborús évek következtek, Bácskát visszacsatolták Magyarországhoz, és szüleim a szegedi piarista gimnáziumba szerettek volna íratni, ezt én nagyon elleneztem, és azt mondtam, hogy oda engem ne írassatok be, mert ott örökké imádkozni kell. Így kerültem a szintén szegedi Klauzál Gábor gimnáziumba.
Gyermekkorában mi szeretett volna lenni, ha felnő?
– Még ötéves koromban nagyon megtetszett a szegedi fiákerosokat nézve a lovak patáinak a kopogása azokon a szép sárga téglákon, és ezt követően én is állandóan klattyogtam, utánoztam. Azután, volt egy püspöki látogatás Horgoson, Budanović Lajos jött akkor hozzánk, az emberek kint álltak az utcákon, bérmálás volt, ugyanis akkor hét évente bérmáltak. Én is tátott szájjal figyeltem a bérmáló püspököt, és ezt követően, ha azt kérdezték tőlem, hogy mond csak fiacskám, mi leszel, az én válaszom rendületlenül mindig az volt, hogy vagy kocsis, vagy püspök.
Mégis mikor döntött a papi hivatás mellett?
– A háború befejeztével visszaállítódott a határ, Szeged és Horgos a szovjet katonaság felvonulási zónája volt, és 1944 őszén bevonultak Horgosra az orosz csapatok. Én akkor kerültem kamaszkorba, szörnyű volt hallgatni, ahogy minden éjjel sikoltoznak a nők a faluban, a részeg szovjet katonák dorbézoltak, minden este érkezett egy újabb különítmény, azoknak a tagjait hármasával-négyesével beosztották a családokhoz. A családoknak kellett őket eltartani, etetni. Horgos bortermelő falu volt, a katonák rátörtek a pincékre, és minden este lerészegedtek.
A pubertás kort azzal a gondolatvitellel íveltem át, amely bennem irtózatot, megdöbbenést és szörnyű aggodalmat szült. Azzal a tudattal kellett élnem, hogy az én édesanyámat is megtámadhatják ezek a részeg katonák, láttam a szörnyű, elcsigázott arcokat, borzasztó piszkos ruhájukat. A háború ugyanis elsősorban gyilkol, aztán roncsol, kiforgat, teljes pszichikai deformáltságba dönt, és ezt kellett nekem akkor mind feldolgozni. Itt fogant meg bennem, hogy a rosszat gyógyítani kell jóval, és ez a vágy hozta később létre bennem a papi hivatás választását, amikor később átkerültem Kanizsára.
Gimnáziumi évek
– A kanizsai algimnáziumnak voltam a tanulója, és azokban az években 1945/1946-ban, amikor a háború elmúlt és az emberek kezdtek bizakodni, hogy szebb napok érkeznek. Abban a családban, ahol leéltem kanizsai tanulóéveimet, egy olyan keresztény példamutatással szembesültem, amely teljesen átalakított. A családfő Ferenc bácsi és Polcsi néni rögtön az első naptól kezdve, maguk mellé ültettek este, és közösen végeztük a rózsafüzért. Ezután, odamentek a falon függő szent család képe elé, letérdeltek, elmondtak egy bánat imát, és megkérték egymást, hogy a hét folyamán, ha netán egymást sértő viselkedésükkel megbántották, bocsánatot kapjanak a házastársuktól. Ezután következő imájukban Istentől kértek bocsánatot, erőt kértek arra, hogy egymásnak megbocsássanak. Ferenc bácsinak négy elemije volt, Polcsi néninek talán nem is volt meg mind a négy. A családi élet szépsége által az Isten kegyelme annyira megérintett engem, hogy ez az én számomra a teológiai fakultásnak a bevezető tantárgya volt. Egy vágy keletkezett bennem, olyan volt ez, mint egy suttogás, hogy neked azt a pályát kell választanod, ami kialakítja az emberekben azt a fenséges szépséget, ami tulajdonképpen nem más, mint isten szépsége ami visszatükröződik a családi életben. Ezzel mentem el Zentára, amikor már hamarosan az osztálytársaim részéről is, és a közéletben úgy fogadtak, hogy ez a valaki egy olyan fiatalember, aki papnak készül.
1950-ben leérettségiztem, érettségi bizonyítványomat átadtam Szabadkán Budanović püspöknek, aki jelezte, hogy hamarosan írásban is közli velem, hogy felvételt nyertem az egyházmegye kispapjai közé. Ez meg is történt, és a visszajelzésben már az is benne volt, hogy Zágrábba küld el.
A hit szolgálatában
– Pappá Budanović püspök szentelt Szabadkán 1957-ben, másnap Horgoson bemutattam első szentmisémet, erre egy hónapra pedig megkaptam első kinevezésemet, amely Szelencsára szólt, de az ottani plébánosnak sohasem volt káplánja, és megijedt attól, hogy most jön egy kemény kötésű fiatalember, ezért megírta a püspök atyának, hogy nem fogadja el kinevezésemet. Így kerültem Topolyára. Fél év után, Budanović püspök halálát követően Szabadkára kaptam kinevezést, a püspök titkára, valamint a Szent Teréz-plébánia segédlelkésze lettem.
Vallási lap születik
– Szabadkáról három és fél év után Verbászra kaptam kinevezést, ahol átvettem a plébániát. Ekkor Bácskából felkerestek paptestvéreim, hogy be kellene indítani egy vallási lapot. 1963 októberében beindítottuk a Hitéletet, először kétezer példányszámban, a karácsonyi szám már nyolcezer példányszámban került az olvasók elé. A Hitélet gyorsan megnyerte az olvasók tetszését, és hamarosan 19 400 példányszámig tornáztuk fel magunkat, felfigyelt ránk Magyarország, Csehszlovákia, Románia, tehát a régi Kárpátmedencében élő magyarság, és minden irányból rendelte a lapunkat. Ezenkívül egész Európából is érkeztek megrendelések, amerre magyar szórványok vannak, például Németországból, Svájcból, Hollandiából, sőt, még Grönlandra és Fokföldre is küldtük a lapot. Ezek az emberek örültek, hogy bácskai híreket olvashatnak, megjegyzéseket küldtek, kérdéseket tettek fel, kifejezetten jól működött a sajtóbarátság az olvasók és a kiadó között. Azonban egy kellemetlen helyzet alakult ki, a szomszédos országokban megelégelték azt, hogy árasztjuk a katolikus betűt az ő területükre, a magyarországi ÁVH, hasonlóképpen a csehszlovákiai és a romániai is tiltakozott emiatt. Ekkor kiadták azt a rendeletet, hogy nyugatra igen, keletre viszont nem vehetnek fel a posták küldeményt a részünkről.
Gondoltam egy merészet, és ezután Belgrádban adtuk fel a küldeményeket, ez egykét példányszámnál sikeres volt, de utána ott is visszautasítottak bennünket. A következő lépésem az volt, hogy elmentem Zágrábba, a „Glasnik srca Isusova i Marije” szerkesztőségébe, és ott kértem meg, hogy az ő pecsétjükkel postázzák az általam lecímzett küldeményt. Másfél évig ez így működött, azután Szlovéniába mentem, ahol egy nagyon kedves plébános segítségével újra fél évig fennakadás nélkül küldhettük a Hitéletet szerte a világba. Az ÁVH-ák dühöngtek, tiltakoztak, és így történt meg, hogy betiltották a környező országokban lapunkat, ezért leesett a példányszámunk 13-14 000-re. Ez volt a befogadó képessége Bácskának, Bánátnak és Szerémségnek, valamint Baranyának, ahol éltek katolikus magyarok.
Eközben olyan sajtóáradat ontotta már a vallási témákat, és nemcsak egyházi sajtó, hanem a rádió és a televízió is, hogy eleve nehéz volt megtartani a már meglévő olvasóinkat. Sajtószokás, hogy az olvasóknak is legyen saját rovatuk, mi csupán rövid válaszokat adtunk, kimondottan erre nem tértünk ki, a mi lehetőségeink ezt nem engedték meg, úgyhogy nem adtunk nagy teret az olvasók rovatának. Lehet, hogy ez komoly veszteséget is jelentett, de így sikerült annak az anyagnak meghagyni az oldalszámokat, amelyeket szerettünk volna továbbítani. Ez fontos volt azokban az években, amikor egy olyan társadalmi- politikai folyamat hatott a híveinkre, hogy szükségét érezték annak, hogy valami módon információt kapjanak a hitigazságokról és a valláserkölcsi tanításokról, első forrásból érkező közléseket.
Újvidéken először a telepi Szent Erzsébet-plébániára kerültem, majd 1974-től kezdve a szintén újvidéki Szűz Mária neve plébániára, amely a központban van. Ennek a térségnek az arculata teljesen más volt, az itt élő 10-12 000 magyar ajkú katolikust rögtön meg kellett szervezni gondolatban, mert azoknak, akik a pártba kényszerültek, és mint ilyenek szerepeltek a közéletben, már nem tudtam továbbítani sem írásban, sem templomi igehirdetésben a hitigazságokat vagy az erkölcsi irányelveket, mert ők már nem vették föl a kapcsolatot velem. Esténként jöttek, nagy titokban kértek, hogy menjek ki házakhoz, besálazva és úgy viselkedjek, hogy ne lássák, hova megyek. A magasabb beosztásban dolgozók tehát csak félve közelítettek, a munkás családok viszont szép számban jelentek meg a miséken. Akkor 700- 800 ember jelent meg egy misén, ma már ez egészen másként van. 1988-ban nagybecskereki püspökké avattak, és egy olyan helyre jöttem, amely térség nem volt teljesen ismeretlen.
Nyugállományban
– Egyházi előírás, hogy minden főpásztor amikor eléri a korhatárt, ez pedig életének 75. éve, fel kell kínálnia a szentatyának lemondását, és a szentatya ezt rendszerint elfogadja, legfeljebb egy-két évig meghagyja működési terén az illető püspököt. Annak ellenére, hogy főpásztori hivatásomat lezártam, igyekszem azt adni magamból, amennyi telik. Egy 77 éves egyén nem tud annyit nyújtani, mint tudott 30 vagy húsz évvel korábban, de fontos az, hogy ne legyünk gyümölcstelen fa. Kértem utódomat, hogy a szórványban, ahol már csak lemorzsolódott kis közösségek vannak, ott szerepeljek, és ezt a munkát hála Istennek úgy érzem, hogy tudom eredményesen végezni.
Elismerések
– Volt több, de hadd említem a dr. Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke által részemre adományozott tiszti keresztet. Szabadkai látogatásakor adta át ezt az elismerést, amikor kézfogással is jelezte azt, hogy tudja értékelni amit mi, főpásztorok nemcsak a főpásztori kötelesség teljesítése terén, hanem a nemzeti megmaradás síkján is el tudunk érni azáltal, hogy igehirdetésünket magyar nyelven végezve a híveinknek a figyelmét arra irányítjuk, hogy legyen vallásöntudatuk mellett nemzeti öntudatuk is. Ezt a kitüntetést azzal a gondolattal fogadtam el, amit ő is mosolyogva fogadott, hogy a szentírásban az Úrjézus a Lukács evangéliumban úgy közli tanítványival az ide vonatkozó gondolatkört, hogy „ha már mindent megtettetek amit kötelességetek volt, akkor mondjátok az úrnak, hogy haszontalan szolgák vagyunk, és semmi mást nem tettünk, csak azt amit tennünk kellett”.
Befejezésül
– Amit én főpásztorként nyújtottam híveimnek, azt ugyanolyan mértékben kaptam és kapom vissza a hívek részéről, nagyon fontos ez az egymás közti
gondolati közlekedés, amelyben benne van a vallási élmény, nemzeti hovatartozás élménye, az emberi általános értékeknek az élménye. Egyszóval megtaláljuk magunkat abban a rendkívüli ihletettségben, amit úgy hívunk, hogy: szép hinni Istenben, szép hinni saját fajtánk életerejében, hinni az egyházban, hinni a magyar géniusz termékenységében. Amikor ünnepelünk, akkor kifejezzük a karácsonyt, és ezáltal reménységgel töltjük meg a lelkünket.
